František Lízna SJ 1941-ben született Jevíckóban, 1968-ban lépett be a jezsuita rendbe. 1974-ben szentelték pappá, ám egészen 1989-ig nem kapta meg az úgynevezett állami jóváhagyást. Különböző fizikai munkákat végzett, s eközben politikai okokból négy alkalommal került börtönbe. A Charta 77 aláírója. Legfontosabb feladata a romák, a hajléktalanok és az elítéltek lelkipásztori gondozása. 1995 óta a Vyšehorky u Mohelnice-i plébánián szolgál, és egészen a legutóbbi időkig ezzel párhuzamosan a közeli mírovi fegyház börtönlelkésze volt. 1992 óta szolidaritásból roma nemzetiségűnek vallja magát. Kitüntették a František Kriegelről elnevezett, “Az elítéltekkel kapcsolatos áldozatos munkáért” díjjal, illetve “A demokráciáért és az emberi jogokért” Tomáš Garrigue Masaryk-díjával.

Tovább ​kell mennem - Zarándokként Szent Jakab útján című kötete a 2004-es Santiago de Compostelába tartó zarándoklatát beszéli el. "Régebben - írja Lízna atya - úgy beszéltek a zarándoklatról, mint kis halálról, mert megvolt az esélye, hogy a zarándok nem tér vissza. Egy kicsit én is meg akartam halni önmagam számára, imádkozni akartam a barátaimért, jótevőimért és azokért, akiket megbántottam." Ez a kis könyv a 3000 kilométernyi gyaloglás közben minden nap gondosan vezetett útinaplója. A számos hasonló témájú kötet közül leginkább szikár egyszerűségével tűnik ki. Teológiai elmélkedésekkel vagy belső vívódások lejegyzésével Lízna sehol sem terheli olvasóit. Megkapó a szöveg puritánsága, néhol a humor határán mozgó hétköznapisága.

Az útja átimádkozott út, de egyben olyan út is, ahol Szűz Máriához, a köztársasági elnökért vagy egy elítélt gyilkosért imádkozni épp oly természetes, mint azért fohászkodni, hogy az éjjeli szálláson senkit ne zavarjunk horkolásunkkal. A morvaországi jezsuita viszontagságos élete a közösségért átimádkozott élet. Szerencsések vagyunk, hogy ellátogat hozzánk, a Párbeszéd Házába, és bemutatja életét és könyvét, amelyekről Molnár Imre és Sajgó Szabolcs SJ beszélgetnek vele.