Magunkról

Nyomtatóbarát változatSend by email

1912. november 25-én, az ünnepélyes szentelést követő díszgyűlésen a szónok az alábbi szavakkal méltatta az egykori Mária Kongregációs Otthont, a mai Párbeszéd Házát: „(az otthont) a maga egészében templomnak tekintem; de főleg a magyar katolikus értelmiség templomának szeretném nevezni és látni óhajtanám, mint tódulnak arra a megszentelt helyre a katolikus értelmiségnek ezrei és százezrei! Mert szilárd meggyőződésem, hogy ott az isteni kegyelem különösebben is elvégezné a maga áldásos munkáját: a lelki sötétséget vagy homályt eloszlatná, a jószándékot tettre serkentené és mindnyájunkat megtanítana arra, hogyan lehetünk a huszadik században is egyházunknak méltó fiai, embertársainknak igazi barátai, édes hazánknak hasznos polgárai.

A mai fülnek szokatlanul csengő szavak, kikopott és elfedett kifejezések ma is követendő utat jelölnek. Ugyanakkor egy boldogabb kor képét is mutatják: a kereszténység akkor még nem szorult vissza a templomokba és a társadalom egésze számára kevéssé látható közösségekbe. A Szív újság egykori négyszázezres olvasótábora, a körmenetek büszke felvonulói – komoly anyagi nehézségeik dacára – öntudatos keresztényként tekintettek magukra. Az ebben is megnyilvánuló hit és a belőle fakadó bizalom képes volt a kisebb közösségek, sőt az ország lakossága számára tevékeny segítséget nyújtani, és a hosszú távú megújulás ösztönzője lenni.

Viszonylag rövid huszadik századi működése során a Mária Kongregációs Otthon a tevékeny katolikus közösségek hazai bázisaként a lelkiségi programok, a szociális akciók és a kultúra keresztény központjává vált. Lelkigyakorlatos és felnőttképző intézetként évente több száz keresztény épülését szolgálta. A Kongregációs Otthon jezsuitái a Jézus Szíve tisztelet széles körű népszerűsítésében is jelentős részt vállaltak: kezdetben felnőttek, majd fiatalok és végül kisebb gyermekek számára is megszervezték a Jézus Szíve tiszteletén alapuló közösségek, a Jézus Szíve Szövetség kereteit. A lelkiség terjedését jól mutatja, hogy az 1919-ben, a pesti Jézus Szíve Templomtól induló Jézus Szíve körmeneten százharmincezres tömeg vonult fel.

Az I. Világháborút követően, majd a gazdasági világválság idején a jezsuiták a korabeli forrásfejlesztés kiváló példájaként adományokból fenntartott ingyenkonyhát és segélyegyletet létesítettek a Horánszky 20-as épület alagsorában. Nehéz e segítség jelentőségét érzékelnünk, pedig akkoriban ez a ma talán szerénynek tűnő hozzájárulás teljes családokat mentett meg az éhhaláltól. 1929. és 1939. között több mint nyolcszázezer adag ételt osztottak ki a konyhán. A szociális akciók igazi sikertörténete volt a Kipper Károly jezsuita neve által fémjelzett Elhelyező Iroda. A később állami hálózattá váló szervezet a gazdaságilag megsemmisült országból korabeli au paireknek és munkásoknak: bányászoknak, mezőgazdaságban dolgozóknak szervezett állást külföldön, főként Franciaországban. Jezsuita segítséggel több tízezer ember és ezáltal családja jutott megélhetéshez.

A régi Párbeszéd Háza azonban nemcsak a lelki élet otthona és a szociális akciók kiindulópontja, hanem egyúttal pezsgő kulturális központ is volt. A bal épületszárny egyetemi kollégiumnak, internátusnak adott otthont. A középső épületben ismeretterjesztő előadásokra és népszerű filmvetítésekre várták a Palotanegyed lakóit. A jezsuita kulturális misszió meghatározó irányát mégis a sajtó jelentette. A Horánszky utcai épületben számos folyóirat szerkesztősége működött, ilyen volt többek között a népszerű A Szív, valamint a Mária Kongregáció, a Magyar Kultúra és a Katolikus Missziók című lapok. Mindegyik példányszáma elérte a harmincötezret. A hatékony működésüket segítette az épületben elhelyezett Apostol Nyomda.

A tanácsköztársaság rövid, de pusztító időszakától eltekintve a nyilas hatalomátvételig az otthon zavartalanul működött. Bár a szolgálat korábbi formái ekkortól egyre inkább lehetetlenné váltak, a jezsuiták – főleg Raile Jakab és Reisz Elemér neve érdemel említést – tevékenyek maradtak: közel negyven katonaszökevényt és mintegy százhúsz zsidó lakost sikerült külföldre juttatniuk. Az ötvenes évek elején a többi szerzetesrenddel együtt a jezsuita rendet is betiltották. A szerkesztőségek megszűntek, a Kongregációs Otthont államosították. A kápolnát az új tulajdonosok kiürítették, a freskókat, üvegablakokat és oszlopokat elfalazva a filmgyártást szolgáló stúdióvá alakították.

2003-tól az állam fokozatosan visszaadta az idén száz éves Kongregációs Otthon épületét a jezsuita rendnek, de teljes egészében csak 2008-ban került vissza. Rögtön meg is kezdődött a 2012-ig tartó nagy felújítás. A szétszóratásból hazatért és a fiatal jezsuiták ugyanazt a célt követik ma is az aktuális kihívásokhoz és feladatokhoz igazodva, mint amelyik a katolikus központként működő egykori Kongregációs Otthonban is testet öltött. A Horánszky utcai épületegyüttes, új nevén Párbeszéd Háza, ma is a hit, a társadalmi igazságosság és a kultúra területén kibontakozó teremtő párbeszédet szolgálja. Ennek érdekében nyújt otthont jezsuita, valamint más keresztény kezdeményezések számára.

Jelenleg itt működik a jezsuita központ, valamint a rend felnőttképzési intézete, a Faludi Ferenc Akadémia és a Jezsuita Stúdió. Újra itt talált otthonra A Szív kulturális-lelkiségi folyóirat. Itt van a hazai központja a nemzetközi Jezsuita Európa Irodának, amely a katolikus egyház európai jelenlétét kíséri és segíti. A Párbeszéd Háza a központi bázisa a Szentjánosbogár közösségnek és a rendi cigánypasztorációnak is. Az egykori internátus hagyományát követve a házban működik az Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium. Az épület belsejéből is megközelíthető, de közvetlenül az utcáról is becsalogat a Loyola Café és a Párbeszéd Könyvesbolt gasztronómiai, illetve kulturális kínálata. Az épület már most huszonöt különböző műhelynek és csoportnak ad közös otthont.

A jezsuiták Budapesten azért dolgoznak, hogy a Párbeszéd Háza a száz évvel ezelőtti Kongregációs Otthon méltó utódjaként a város meghatározó keresztény kulturális-lelkiségi központja legyen. Egyúttal olyan pre-evangelizációs tér, amely képes a keresőknek is felmutatni az Egyház hívogató színességét.