Ámulnak az egek, a mennyei karok meg zengenek. Mert képtelenség hallgatni látván ily csodát. Egy tehetetlen újszülöttből különös fény ragyog: az Örökkévaló tündöklése, ami hajdan ott lobogott a csipkebokorban, ott haladt szabadító lángoszlopként a nép előtt, betöltötte a szövetség sátorát…

S most ez a ragyogás egy Csöpp Mindenhatóból kiindulva fényben füröszti állatok jászolát, barmok barlangját, bejárja mind a földi s alvilági tájakat, kopogtat élők és sírba szálltak szívének ajtaján. Nem lehet kétség, az Örökkévaló szállt alá, s mint ártatlan gyermek terelget majd párducot és oroszlánt.

Zengedeznek hát az angyalok, vallanak arról, amit eddig sosem láttak. Arról, aminek ígérete-vágya ott izzott mind a földi, mind az égi zsigerek mélyén ama első hajnalhasadás s különösen a nagy zuhanás, a nagy összekavarodás óta. Zeng-bong most a mindenség a hű láthatatlanok megszámlálhatatlan seregének ámulatától: a Magasságbeli dicsősége a világban megjelent, a Magasságbeli dicsősége a földre érkezett, az ősi ígéret teljesül! Hallgatni már lehetetlen, a vak is láthatja, a süket is hallhatja, a bénák is ugrándozhatják a magasságos Isten dicsőségét!

Az egek bámulata nőttön nő látván, hogy az élet kiszáradt patakjai újra élnek s kilépnek medrükből, hogy az öröm és béke kiürült földi tartályai megtelnek és túlcsordulnak. Hogyan hallgathatnának hát a Magasságbeli ilyen dicsőségéről? Hogy történhetett, hogy jó akarat áramlik az emberszív titkos kamráiban s a szüntelen panasz és kegyetlenség aszalta ereiben? Hogyan lehet, hogy öröm és béke tölti el a nyugtalan, kesergő, hűtlen szíveket? Zeng a mennyei kórus, hallgatni nem lehet, nem is akar, nem is tud arról, amit lát: íme, elvehetetlen békesség virágzik a földön s jó akarat terem az emberekben!

Hogyan is kezdődött mindez a csoda? Elküldte követét az Ősöreg egy kedves szűz leányhoz, akit öröktől választott. S röpült Gábor angyal, és szólt az üzenet: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, veled az Úr, áldottabb vagy minden asszonynál! Fontolgatta az ártatlan, miféle szellem akarja levenni lábáról s miféle üzenettel, hisz jó gyümölcsöt csak jó fa teremhet. A futár végül a vizsgát kiállta, s repesve vitte a választ vissza Urához: igaz szolgálóleányod ő, jól választottál, igenjét hozom. A nagy Isten csöndesen mosolygott s földi ok nélkül, a semmiből egyszerre új élet magja hullt az anyává ért szívből a termőre nyílt szűz ölébe.

Bámulnak az egek a Szűz bölcsességén, s hogy mily biztosan használja Teremtőjétől kapott belső iránytűjét, mily világosan különböztet jó és rossz szellem között. És nagy-nagy tisztelettel bámulják, hisz az Ősöreget nem tisztelnék, ha e lánykában a mindent felülmúló, fölséges bizalom látogatását nem tisztelnék. S már zengik a csodát, őszinte hódolatuk időtlen énekét a Szűz felé, túlcsorduló örömük őszinte énekét a mostantól már mindörökre Úrnőjük felé.

Fölismervén igazi Urukat hódolnak a jászolnál ökrök és szamarak, pásztorok és bölcsek. Fénylenek zsigereik, hisz e pillanat ígéretét az első hajnal óta hordozzák magukban mindenek. Hallják már az Úr időtlen hívó szavát, s az ocsút a tiszta búzától, a jót a rossz szellemtől megkülönböztetik. Mert a jóra nyíló lelket a Lélek betölti, a Magasságbeli ereje beborítja árnyékával, s a “semmiből” születő öröméhez, békéjéhez földi ok már nem szükségeltetik. Egymásra néz ökör és szamár, pásztor és bölcs, és már nem földi békességgel együtt kezdenek a sötétség és halál árnyékából őket kiszerető Magasságbeli dicséretébe.

Tartsunk velük mi is!

Szerkesztő: Kóczián Mária
Fotó