Húsvét misztériuma megérint bennünket, ezért vagyunk, ezért lehetünk keresztények.
Két jezsuita, Kiss Ulrich és Hiba György írásával kívánunk áldott ünnepet!

Húsvéti töprengések

Hiszem, hogy mindnyájunk életében van egy nagy húsvét. Az igazi. Amely értelmet ad a többi húsvétnak is, sőt, mindennapjainknak is.

Rómában minden valamirevaló templomnak, mely ad magára, van saját koldusa. Mindenki, aki az adott templomba jár, ismeri őt, és ő is ismeri a híveket. A Gesù koldusa magyar volt. A rómaiak Szandrónak hívták, de honfitársai tudták, hogy ő Sándor. Legendák keringtek róla. Én most arról az estről szeretnék mesélni, amikor Sándor becsengetett hozzám a szintén „Gesù”-ról elnevezett jezsuita kollégiumba és kért, hogy sürgősen jöjjek le hozzá a beszélgetőbe, amely közvetlenül a porta mellett fogadta a vendégeket. Alighogy beléptem a helyiségbe, Szandró minden előzmény nélkül megkérdezte: Hiszel-e a feltámadásban? Igennel válaszoltam, de mindjárt rákérdeztem, miért kérdés ez neki? Mert, én nem hiszek – felelte és várakozón rám nézett. Aztán, miért nem? – kérdeztem vissza. Mert akkor az amúgy is túlnépesedett föld végképp lakhatatlan lenne – felelte. Szandró a Club of Rome híve volt, bár valószínűleg még nem hallott a kultúrakritikus pesszimisták e gyülekezetéről. Nem kezdtem vitába vele, ahogy egy átlag értelmiségi tenné, hanem elmondtam neki, hogy én miért hiszek a feltámadásban.

Kanadában, a noviciátus ideje alatt az ontariói Guelphben végeztem el a harmincnapos lelkigyakorlatomat. Vénasszonyok nyara volt, indian summer, ahogy arrafelé hívják. Az erdők ilyenkor színpompásak, a hajnalok felemelőek. Mindez egy felejthetetlenül szép lelkigyakorlat kulisszája volt. Boldog voltam, Szent Ignác szavaival: a vigasz állapotában. A legcsodásabb az volt, amikor a lelkigyakorlat ún. harmadik hetében úgy kísérhettem az Urat a Keresztúton, mintha valóban ott lettem volna vele. Ezek után a negyedik hét, amely a feltámadásról szólt, minden bizonnyal a koronázás lesz – gondoltam magamban. Tévedtem. November volt, a falevelek időközben lehullottak, és az októberi csodás napfelkelték helyett ólmos sötétség ült a tájon. Fázósan a sötétben, hogyan éljem át a húsvéti örömet? – ez volt a kérdés. Megértettem, miért javasolja a lelkigyakorlatozónak Ignác Mester, hogy a témának megfelelő hangulatot teremtsen maga körül, vagy kérje azt az Úrtól. S mivel a téli sötétség tehetetlenné tett, hát könyörögtem egy olyan napfelkeltéért, mint amilyenekben az előző két héten bőségesen volt részem.

Bizony, ki se mondtam a kérést és valósággal berobbant a felkelő nap a sötétbe. A farmházakat a nap sugarai tündöklő ékszerdobozokká varázsolták át. Kirohantam az ősparkba, és hálát adtam ennyi szépségért. Mindezt aznap a beszámolómban elmondtam a lelki kísérőmnek. Mosolygott. Akkor is, amikor azt találtam mondani, hogy mindez véletlen egybeesés volt. „Higgy a tapasztalatodnak” – figyelmeztetett. És íme, másnap hajnalban újra vigasztalanság állapotába süllyedtem, és vakmerőn kértem még egy napfelkeltét. Csak egyet! És lám, pillanatokon belül bekövetkezett.

Attól kezdve már lehetett reggelente nyomasztó sötét a tájon, szívemben a feltámadás ragyogott – fejeztem be beszámolómat koldus barátomnak. Szótlanul búcsúzott el. És én tudtam, hogy az a nap ott Kanadában értem kelt fel!

P. Kiss Ulrich SJ

Húsvét – titok, amely létem mélyén érint

Még tanítottam, amikor először döbbentem rá, hogy a húsvét létem titkát hordozza.

Tanulni akartam nagyhéten – levelező tagozaton készültem a zh-kra – és csütörtökön egyszer csak kiesett a toll a kezemből. Nem értettem. Hiszen ezért nem mentem el lelkigyakorlatra Dobogókőre a jezsuitákhoz. A teljes három napot Istennek ajánlottam: úgy gondoltam, hogy a tanulás méltó dicséret számára, hiszen Őérte teszem. Aztán csak meredtem az angol líra szabályaira, és azt éreztem, hogy ez így nem jó. Leültem az imasámlira és hagytam, hogy átjárjon a csend. Valamennyi idő után felálltam és kimentem arra a mezőre, ami az albérletem mögött húzódott. Nagyon szerettem azt a helyet, valahogy arra a tájra emlékeztetett, ahol Jézus is élt. Lankás dombok, cserjék, fű és birkanyáj.

Mikorra az esti misére kongattak, már ott ültem az első padban. Belül éreztem, megérkeztem. Mély béke vett körül. Készülődés. Valami megérintett hitünk titkából. Ismét megéreztem valamit abból, ami felnőttként visszahozott az Egyházba. A lábmosás – lelkemet is átjárta. Közöm lett Jézushoz. Újra. Egy kicsit mélyebbre ment a kapcsolatunk. Jobban szerettem Őt, talán jobban is értettem. Három csendes nap lett az életemben, amit ennek a titoknak szenteltem. Nem mentem el Dobogókőre, mégis megajándékozottá váltam.

Ahogy nemrég hallottam egy prédikációban: a szenvedéstörténet valójában intimitásra és szeretetkapcsolatra hív. Ebben a kapcsolatban tudok ránézni a szenvedésre, és elviselni azt. És talán egyszer megszeretni.

S. Hiba György SJ

Szerkesztő: Kóczián Mária