Februártól – Forrai Tamás atyát követően – új provinciálisa van a Magyar Jezsuita Rendtartománynak. Vízi Elemérrel, aki eddig a dobogókői Manréza Lelkigyakorlatos Ház igazgatója volt, Horváth Árpád, A Szív főszerkesztője beszélgetett. Részleteket közlünk az interjúból, amely teljes terjedelmében a folyóirat aktuális számában olvasható:

Hogyan imádkozol?

– Nagyon sokféleképpen. Közel áll hozzám, hogy csendben Isten előtt maradjak. Időnként teljesen csendben, máskor engedem, hogy előjöjjenek kérdések, és csak elidőzök velük. Néha pedig csak kiteszem magam az Úr megszólításának, közelségének, annak, amit ő meg akar mutatni. Az ima mindig arról szól, hogy keressük Isten közelségét, és kapcsolatban maradunk vele.

Miért imádkozol a leggyakrabban?

– Mostanában sokszor imádkozom a békéért. Kitekintve a világra fájdalommal tölt el, ahogy emberek szenvednek, elveszítik otthonukat, ahogy ellenségeskednek, bántják egymást. Szoktam imádkozni a lelkigyakorlatozókért, akik ott vannak velünk a házban, hogy meg tudjanak nyílni Isten jóságának, és visszatérve környezetükbe tanúi legyenek az ő szelíden gyógyító erejének. Nagyon vágyom arra, hogy Izajás szavai valósággá váljanak, hogy úgy tele legyünk Isten ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert (vö. Iz 11,9).

Van-e kedvenc bibliai képed?

– A Tiberiás tavánál történő jelenés (Jn 21,1–19). Nagyon jó kép ez a megkülönböztetésre. Péter a maga feje után megy, nekilendül a feladatának, mint sokszor korábban, de valamit még meg kell tanulnia ahhoz, hogy el tudjon szakadni attól, amit ő akar, és képes legyen figyelni az Úr hívására, arra, amit Isten szeretne. Miután eredménytelen marad a saját erőfeszítése, valaki figyelmezteti a partról, hogy a bárka másik oldalán dobja ki a hálót. Lehet, hogy a meghívástörténete jut eszébe, és ad bizalmat e látszólag jelentéktelen cselekvésre. Tény, hogy ebben az odafigyelésben és együttműködésben van a titok. Ekkor jön a fogás. Az a mozzanat sem hanyagolható el, ahogy János segíti Pétert a felismerésben, mint egy jó kísérő. Azonosítják az Urat. Itt történik Péternek egy újabb megtérése, elfelejti magát, nem számít a kudarc vagy a siker, egyedül a kapcsolat marad fontos: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.”

Mi jelent számodra feltöltődést, hogyan pihensz?

– Szeretem a hegyeket, a természetet. A Keleti-Kárpátokban nőttem fel, a Székelyföldön, ezért a természetben lenni, rácsodálkozni a teremtett világ nagyszerűségére, túrázni, hegyeket mászni nagyon közel áll hozzám. Van egy otthonossága ennek. A magas hegyek pedig egészen elbűvölnek.

Hol vagy otthon?

– Az utóbbi időben nyilván Dobogókő volt a konkrét otthonom. A lelkigyakorlatos szolgálat közegében otthon vagyok. De ha hazamegyek Székelyföldre, ott mindig megérint az emberek egyszerűsége, vendégszeretete, beszédüknek az íze, előjönnek az emlékeim, ez is az otthonom. És otthon érzem magam jezsuitaként a Jézus Társaságában, a barátaimmal. Az igazi válasz mégis az, hogy Krisztusban. Mert amikor vele vagyok, bárhol legyek is, otthon érzem magam.

Ferenc pápa miben példaképed?

– Abban, ahogy az életet meri előtérbe helyezni a megszokottal, a formalitásokkal szemben, hogy mer élni a szabadsággal. Jó látni, ahogy Jézustól indul, aki szintén bátran túllépett a jól bejáratódott kereteken, hogy találkozhasson az emberekkel. Ferenc pápa szolgálata, hogy visszasegítsen bennünket a kezdetekhez, ahol jelen van az élet, az odaadó figyelem Istenre, a szabadság, a megkülönböztetés, hogy észrevegyük azt a hívást, ami Istentől jön.

Magyar egyház: milyen kép jut eszedbe róla?

– Valami olyan kép, ami a reményt és a megújulást hordozza. Lehetne egy szőlőtő, aminek megvan az erős és időtálló gyökere; a vesszők egy része elöregedett, de megjelentek rajta az erős, új hajtások. Az élet itt van. Amikor nyugati rendtársak látogatnak meg, mindig rácsodálkoznak, hogy milyen sok fiatal jön a templomainkba, programjainkra. Jó ezt látni, bár tudom, hogy nem ez az általános tapasztalat az egyházunkban. És mégis fontos észrevenni az életet, segíteni, megerősíteni. Időnként nem tudjuk, hogyan gondozzuk, hogyan maradjunk kapcsolatban, milyen nyelvet használjunk. Így aztán sok minden gazdátlanul nő a környezetünkben. Az alapvető kérdés számomra az, hogy tudunk-e találkozni velük. Hiszünk-e abban, hogy a személyes pasztorációnak ereje van, és egy kevés élesztő az egész tésztát átalakítja?

Mi az, amivel a magyar jezsuiták igazán gazdagítani tudják az egyház életét?

– Társaságunk legnagyobb kincsét a lelkigyakorlatok jelentik. Szent Ignác ezzel nyerte meg első társait, ez lett apostoli szolgálatuk kiindulópontja. A lelkigyakorlat olyan út, amely elvezeti az embereket a személyes istenkapcsolatra, amire a mai korban különösen is nagy szükség van. Meggyőződésem, hogy jezsuitaként ennek az eredeti karizmánknak az odaadó szolgálatával segíthetjük legjobban az egyházat.

Fotó: Orbán Gellért