A Párbeszéd Házában március 17-én megrendezett Azzá válni, aki vagyok című mindfulness konferencián bepillantást nyerhettünk a kereszténység, az iszlám és a buddhizmus szemlélődő, azaz meditációs hagyományába, a mai pszichológia meditációs technikáiba, valamint abba, hogy mindennek mi a jelentőségébe.

Azt, amit a nagy vallások évezredek óta tudnak és gyakorolnak, hogy életünk a jelenben zajlik, akkor vagyunk közel Istenhez, ha beengedjük a jelenünkbe Őt, ha nem a múlton rágódunk, és nem a jövőt tervezzük szakadatlan, hanem mint a gondtalan gyermek, odaadjuk magunkat a pillanatnak; a modern pszichológia is felfedezte: azaz mára ég és föld összeért.

A konferencia címe azt sugallja, hogy azzá kell válnunk, akinek Isten megálmodott minket, azaz feladatunk a belénk vésődött istenképiség minél teljesebb kibontakoztatása. Ez a gondolat, mint Kiss Zsuzsanna Halimától megtudtuk, az iszlámban is visszhangra talál, hisz tanításuk szerint Isten azért teremtette az embert a Paradicsomba annak ellenére, hogy nyilván tudta, nem sokáig maradhat majd ott, hogy éljen benne a kép az istenközelségről, a Vele való harmóniáról, mely örök követendő minta és vágy az ember tudatában és szívében. Mindez (a 13 évet buddhista kolostorban töltött) Jon Kabat-Zinn nevéhez fűződő tudatos jelenlét alapú pszichológiában úgy jelenik meg, hogy ahhoz, hogy egyáltalán sejtsük, mi a valóság, és benne kik vagyunk mi magunk, szükséges egy ítélkezés-mentes, távolságtartó szemlélődő attitűd, ill. annak folyamatos gyakorlása – hangsúlyozta Perczel-Forintos Dóra klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. Azaz ne azonosítsuk magunkat testünkkel, érzelmeinkkel, késztetéseinkkel, tudatunkkal, sőt személyiségünkkel se, hisz az inkább folytonos változást mutató eseménysor, mint állandó entitás – ahogy azt elmondta a buddhista előadó, Farkas Pál is.

Dióhéjban megismertük Sajgó Szabolcstól a keresztény szemlélődés, a keresztény tudatos jelenlét hagyományait. Hivatkozott Jézus szüntelen imára vonatkozó tanítására, mely az Istenben való állandó jelenlétet célozza, a keresztre feszítéskor a római katona elemi tapasztalatára, melynek eredményeként kibukik belőle a nagy felismerés: ez az ember valóban Isten fia volt. Említette az ókeresztény kor remetéit, akik életük programjává tették a szemlélődést, ahogy Sajgó Szabolcs költőien megfogalmazta: életük egy tudatos jelenlétbe zuhanó életforma volt. A középkorban pedig a képek, szobrok és a rózsafüzérrel végzett imádság mind a szemlélődő imádságot, az Istenben való elmerülést segítette. Napjainkban ugyanezt a célt szolgálja a szentségimádás gyakorlata, a keleti kereszténységben elterjedt Jézus-ima, és a Jálics Ferenc jezsuita atya nevéhez köthető szemlélődő imamód. Perczel-Forintos Dóra a sort kiegészítette Lisieux-i Kis Szent Terézzel, aki a múltba révedés és a jövőre irányuló aggodalom helyett a jelenre igyekezett koncentrálni, és ehhez a jelenhez teljes elfogadással fordulni, mindenféle változtatási szándék nélkül.

Az iszlámban a tudatos jelenlét útja a szúfi út. Ennek célja, hogy Isten minden pillanatban jelen legyen a tudatban. Az előadótól megtudhattuk, hogy a Korán nyelvében az ember és a feledés szavaknak ugyanaz a gyöke, ami jelzi a felismerést, hogy az ember hajlamos a feledésre, az Istenről való megfeledkezésre. Ezért a legfontosabb a napi öt ima. Ezen kívül segíti a folytonos Istenre hangolódást a Korán-versek recitálása és a mélygondolkodás vagy elmélkedés, aminek az alapja az a gondolat, hogy a körülöttünk levő világban minden Istenre mutat. A gondolat nekünk is ismerős lehet, az I. vatikáni zsinat fogalmazta meg, hogy Isten a teremtett világból természetes emberi értelemmel felismerhető („Dei Filius” konstitúcó, II. fejezet), melynek szentírási alapja a Róm. 1.20: „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk.”

A buddhizmusban pedig az éber tudatosság kifejezetten kulcsfogalom: ez az út vezet a szenvedés megszűntéhez, mely a buddhizmus fő célja. A buddhista meditáció támogatói a jó barát vagy tanítómester, a védelmező recitació, és a mélyreható figyelem. A légzésre való figyelem vezeti be a testérzékelést, mely erős hasonlóságot mutat a Jálics atya által kidolgozott szemlélődés bevezető szakaszával és a jelenlét alapú kognitív terápia gyakorlatával egyaránt – melyeket az előadásokat követően a délutáni műhelyeken próbálhatott ki a hallgatóság. Sok más gyakorlat mellett van olyan, ahol a figyelem középpontjába a meditáló saját élettelen testének bomlása kerül, ami viszont azzal a muszlim gyakorlattal áll párhuzamba, ahol az ima bevezetéseként a hívő elképzeli saját halálát.

Az előadásokat meghallgatva a szemlélődés szempontjából mindhárom vallási hagyományban közös a megtisztulás szükségessége. Napjaink keresztény meditációs gyakorlatában ez nem elsősorban a gyónás gyakorlatát jelenti, hanem annak a belátását, hogy a rossz miért rossz, hibáink felismerését, majd azok elfogadását, azaz Isten kezébe helyezését. A buddhizmusban, ahhoz, hogy elinduljunk ezen az úton, elengedhetetlen az erények megalapozása, az iszlám szerint pedig az ember angyali és alantas tulajdonságokból van összegyúrva, és folytonos feladata az alantas tulajdonságokkal bíró alsóbb én megfékezése.

Ami az előadások alapján a három nagy vallás különbsége, az a szenvedés helye és szerepe az ember életében. Míg a keresztény és iszlám megközelítésben a szenvedés a tisztulás szükségszerű velejárója, ill. e világ a küzdelmek és szenvedés helye, addig a buddhizmus úgy véli, a szenvedés kiküszöbölhető, és pont ez a végső cél, mely az éber tudatosság rendszeres gyakorlásával elérhető. Ennek a komoly célnak a nyomába szegődik a tudatos jelenlét alapú kognitív pszichoterápia is, hisz a gyakorlatok célja a betegek szenvedésének csökkentése – mutatott rá a délutáni beszélgetés moderátora, Szényei Gábor András pszichiáter.

Mind az évezredes vallási gyakorlatot, mind pedig a néhány évtizedes pszichoterápiai gyakorlatot alátámasztják az agykutatás egzakt vizsgálatai, tudtuk meg Rajkai Csaba pszichiátertől. Meditáció hatására az agyban történnek morfológiai változások, melynek hatására a rendszeres gyakorlók könnyebben elfogadják fájdalmas élményeiket; új idegpályák alakulnak ki, aminek a hatására a múlt megváltoztathatatlan tényeivel szemben az ember viszonyulása képes megváltozni.Ez pedigfontos az Isten felé vezető úton való tovább haladáshoz, az istenképiségünk minél teljesebb kibontakoztatásához.

A délelőtti előadások itt megtekinthetők.
Fotó