Annyi mindentől félünk, félhetünk: helyzetektől, természeti katasztrófáktól, emberektől – akár önmagunktól is, s keresztényként használjuk az istenfélelem szót is. Lehet-e a félelem valami jó forrása? A Szív júniusi száma, amely A félelemben erő rejlik alcímet viseli, ennek ered nyomába. A Valentino Cottini atyával, az Arab és Iszlám Tudományok Pápai Intézetének elnökével készített interjúból idézünk, amely az iszlám vallás természetét igyekszik megközelíteni.
Annyi mindentől félünk, félhetünk: helyzetektől, természeti katasztrófáktól, emberektől – akár önmagunktól is, s keresztényként használjuk az istenfélelem szót is. Lehet-e a félelem valami jó forrása? A Szív júniusi száma, amely A félelemben erő rejlik alcímet viseli, ennek ered nyomába. A Valentino Cottini atyával, az Arab és Iszlám Tudományok Pápai Intézetének elnökével készített interjúból idézünk, amely az iszlám vallás természetét igyekszik megközelíteni.
/…/
Az arab kultúra és az iszlám vallás magukban hordozzák az erőszak csíráit? A népek térítésekor az erőszak is eszköz lehet?
Itt nagyon fontos elkülöníteni a kultúrát a vallástól. Az arab kultúrában élő muzulmánok ugyanis csupán az egyötödét teszik ki a világban élő muzulmán közösségnek. Természetesen az iszlámot alapító könyvekben találhatunk utalásokat az erőszakra – mint ahogyan a Bibliában is léteznek erre utaló részek – de a jóság, a béke és az irgalmasság is nyomon követhető. Ha pedig a vallás erőszakos megnyilvánulásaira gondolunk, akkor azt hiszem, hogy egyetlen vallás sem mondhatja magát ártatlannak.
Azt azonban mindenképpen el kell ismernünk, hogy egy erőszakos vonal valóban jelen van az iszlám vallásban már a kezdetek, azaz az alapítása óta. A valódi probléma azonban nem is ebben keresendő, hanem a szövegek hermeneutikájának egyéni, szabad értelmezésében. Azt is nagyon fontos pontosítani, hogy a szunnita iszlám ágának (amelyhez a világ muzulmánjainak 90%-a tartozik) nincs mindenki által elismert tekintélyes vezetője. Más szavakkal: az iszlám fundamentalisták muzulmán vallásúak, nem csupán azért, mert annak vallják magukat, hanem azért is, mert valós „ortodox” bázisokra támaszkodnak – mindezek ellenére azonban nem azonosíthatjuk őket a muzulmán közösséggel.
Önszerint fontos elkülöníteni a muzulmán vallást a fundamentalizmustól?
A vallási fundamentalizmus egy olyan jelenség, amely nem csupán az iszlámban, hanem minden nagy vallásban fellelhető, de nem minden esetben hordozza az erőszak jegyeit. Az új-fundamentaliznus formái, amelyek az erőszakra és a terrorra épülnek, a globalizáció időszakában alakultak ki és terjedtek el a világ különböző pontjain, azzal a lehetetlen elképzeléssel, hogy megőrizzék identitásuk, a vallási irodalom szelektív értelmezésén keresztül. A fundamentalizmus mindenképpen egy válságállapot mutatója, amely annak kifejeződése, hogy egy csoport képtelen a változó kornak megfelelően újragondolni és megélni saját vallását.
A legkomolyabb fenyegető veszélyt én abban látom, hogy mind a muzulmán, mind a nyugati média úgy mutatja a wahhabiták, szalafiták és Muszlim Testvériség csoportosulásait, mint az igazi iszlám vallást. Fontos azonban tudnunk, hogy ezek az ágak csupán szekták – amelyek az iszlámot használják szélsőséges nézeteik terjesztésére.
A kialakult helyzetért elsősorban az Öböl-térség országait terheli a felelősség, akik gazdasági hatalmukat ezen radikális iszlám csoportok terjesztésére használták.
Honnan származik és hogyan fejlődött az iszlám radikalizmus?
Nem tagadhatjuk, hogy egy szélsőséges és az erőszakra támaszkodó vallási irányzat már a kezdetektől jelen van az iszlámban. A jelenlegi szélsőségek erre az antik vonalra épülnek, amelyek a 18. században Szaud-Arábiában jöttek létre, wahhabiyya néven lettek ismertek, a 19. század folyamán tovább fejlődtek, míg meg nem érlelődtek a jelenlegi szintre. Végül pedig társadalmi, politikai mozgalmakkal vegyültek, gyarmatosításellenes és nyugatellenes érzelmekkel telítődtek. A muzulmán új-fundamentalizmus robbanásszerű elterjedése szorosan összefügg a modernizmus érkezésével, amely arra kényszerített és kényszerít a mai napig minden nagy vallást, hogy kutassa gyökereit, és mélységében vizsgálja meg önmagát. A muzulmán fundamentalisták egy modern iszlám járható útját keresik, amelyben a társadalmi és politikai aspektusok nem távolodnak el a vallástól. Az erőszakos szektásodó csoportosulások csupán hamis reformtörekvések, amelyek elsősorban a muzulmán hívő közösséget támadják, és azzal vádolják őket, hogy nem elég hűségesek a Korán és Sunna alapító iratokhoz.
/…/
Milyen pozitív és negatív hatásai lehetnek az idegen népeknek az európai kultúrára?
Először is el kell fogadnunk azt a tényt, hogy Európa egy pár évtized múlva nem lesz már az, ami ma. A napjainkban végbemenő tömeges bevándorlás lényegesen megváltoztatja az országok társadalmi összetételét és kultúráját. A bizonytalanságok és az elveszettség korában élünk, amelyre nem vagyunk felkészülve, és amelyet nehezen kezelünk. Európa egy szép és gazdag kontinens, de ugyanakkor öreg és megcsömörlött, gyenge és törékeny az európai közösségek felépítése, nemzeti egoizmusok és individualizmusok áldozata, ahol komoly válságban vannak a mindenki által elfogadott értékek. Azt hiszem, hogy ez ideális környezet lehet fiatal és tettre kész energiák számára, akik segíthetnek kilábalni ebből a megragadt helyzetből. Ez a megrázkódtatás hasznára lehet Európának, hogy újra öntudatára ébredjen. Fontos, hogy felfedezze az évszázadokon keresztül érlelt értékeit, az európai kultúrát és alapvetően keresztény gyökereit, amely az emberi jogok alapját képezik. Felmerül azonban a kérdés, hogy képes lesz-e befogadni és integrálni – gettósítás és elsöprés nélkül – az idegen kultúrákat és a más vallásokat, amelyek lényegesen másképp gondolkodnak az emberről és a társadalomról. Ez olyan összetett kérdés, amelyre magam sem szívesen válaszolnék. Mint keresztény és mint pap azonban erősen bizakodom, abban a tudatban, hogy Európa már sikeresen átélt hasonló történelmi kihívásokat.
