Szeptember 4-én avatja szentté Ferenc pápa Rómában Teréz anyát, aki első szerzetesként megkapta a Nobel-békedíjat 1979-ben. Az alábbiakban a díj átvételekor mondott beszédét közöljük, a videó pedig felidéz 10 percet a beszédből – magyar felirattal.

„Adjunk hálát mindnyájan Istennek ezért a csodálatos alkalomért, amellyel mind együtt hirdethetjük a terjedő béke örömét, annak örömét, hogy szeretjük egymást, annak örömét, hogy tudatában vagyunk: a szegények legszegényebbjei a mi testvéreink.

Amikor összegyűltünk, hogy hálát adjunk Istennek a béke eme ajándékáért, azt a békeimát adtam oda mindenkinek, melyet Assisi Szent Ferenc imádkozott sok évvel ezelőtt. Elcsodálkozom azon, hogy ő is ugyanazokat a szükségeket érezte, melyek ma minket is imára indítanak. Remélem, mindnyájan megkaptátok ezt a papírt. Mondjuk együtt:

»Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, ahol gyűlölet lakik, oda szeretet vigyek, ahol sértés, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést, ahol tévedés, oda igazságot, ahol kétely, oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol sötétség, oda világosságot, ahol szomorúság, oda örömet.

Uram, add, hogy inkább én igyekezzek vigasztalni, mint hogy vigaszt várjak. Inkább én törekedjek másokat megérteni, mint hogy megértést óhajtsak. Inkább szeressek, mint hogy szeretet igényeljek.

Mert önmagunkat elfelejtve találjuk meg magunkat. Ha megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot. Ha meghalunk, akkor ébredünk az örök életre. Ámen.«

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, egy szűz leánynak adta őt, a Boldogságos Szűz Máriának, aki miután belépett életébe, szükségét érezte, hogy sietve elvigye másokhoz is. Mit tett ekkor? A szolgálólány feladatát teljesítette, csupán szolgált. Csupán a szerető szolgálat örömét adta tovább. Jézus Krisztus annyira szeretett titeket és engem, hogy életét adta értünk, és mintha ez nem lett volna elég neki, tovább folytatta: » Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, ahogy most is szeretlek benneteket.« Hogyan is szerethetünk? Az odaadásban. Ő életét adta értünk, és továbbra is életét adja, itt és mindenhol, saját életünkben és másokéban egyaránt.

Nem volt elég számára, hogy meghalt értünk, hanem azt akarta, hogy szeressük egymást, hogy meglássuk Őt egymásban. Ezért mondta: » Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják Istent.«

Hogy biztosan megértsük, mit szeretne, azt mondta, hogy halálunk óráján az alapján ítélnek majd meg minket, hogy mit tettünk a szegényekkel, az éhezőkkel, a mezítelenekkel, az otthontalanokkal. Azonosította magát az éhezővel, a mezítelennel, az otthontalannal. Nemcsak azzal, aki kenyérre éhezik, aki ruháktól mezítelen, hanem akinek emberi méltóságát meztelenítették le. Nemcsak azt, aki azért otthontalan, mert nincs egy szobája, ahol élhet, hanem azt is, akinek nincsen otthona, mert elfelejtették, nem szeretik, nem törődnek vele, mert senkinek senkije. Aki nem tudja már, hogy milyen az emberi szeretet, milyen az emberi érintés, milyen az, ha valaki szereti. Ezért mondta Jézus: » Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.« Olyan szép, hogy e szeretettel válhatunk szentté. Az életszentség nem kevesek kiváltsága, hanem mindnyájunk egyszerű kötelessége. E szeretet által válhatunk szentté, ha szeretjük egymást.

Ma, amikor megkaptam ezt a díjat, amelyre személyesen méltatlannak érzem magam – én szegénységi fogadalmat tettem, hogy képes legyek megérteni a szegényeket, szegényeink szegénységét választottam –, mégis hálás vagyok az éhezők, a mezítelenek, az otthontalanok, a bénák, a vakok és a leprások nevében. És nagyon örülök, hogy megkaphattam a díjat azok nevében, akik úgy érzik, hogy nem akarják őket, hogy nem szeretik őket, hogy nem törődnek velük, akiket kidobnak a társadalomból, akik teherré váltak a társadalom számára, akiket mindenki szégyell.

Az ő nevükben fogadom el ezt a díjat. Biztos vagyok benne, hogy ez a díj megértő szeretetet visz a gazdagok és a szegények közé. Ez az, amit annyira akart Jézus, ezért jött a földre Jézus, hogy az örömhírt hirdesse a szegényeknek. Ezzel a díjjal, minden jelenlévővel együtt, a szegényeknek szeretnénk hirdetni az örömhírt, hogy Isten szereti őket, hogy mi is szeretjük őket, hogy jelentenek valamit számunkra, hogy őket is Isten teremtette szerető kezével azért, hogy szeressenek, és hogy őket is szeressék. Szegényeink nagyszerű, igazán szeretetreméltó emberek, nekik nem a mi szánalmunkra vagy szimpátiánkra van szükségük, hanem a mi megértő szeretetünkre. A mi tiszteletünkre van szükségük, arra van szükségük, hogy méltósággal bánjunk velük. Úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb szegényég, amit mi tapasztalunk meg azokkal szemben, akik meghalnak úgy, hogy nincs egy darab kenyerük, s mégis milyen méltósággal halnak meg. Soha nem fogok elfelejteni egy férfit, akit az utcáról hoztam el. Már férgek másztak rajta; az arca volt egyedül tiszta. Ez az ember, amikor elvittük az otthonunkba, hogy ott haljon meg, egy mondatot mondott csupán: » Úgy éltem, mint egy állat az utcán, de úgy fogok meghalni, mint egy angyal: szeretettel és gondoskodással.« Szép halála volt. Hazatért Istenhez, a halál nem más, mint hazatérés Istenhez. Része lehetett ebben a szeretetben, akarták őt, szerették őt, valakinek számított utolsó pillanatában, ez örömet hozott az életébe.

Egy dolgot meg akarok osztani mindnyájatokkal: ma a béke legnagyobb megrontója a meg nem született, ártatlan gyermek kiáltása. Ha egy anya képes megölni méhében saját gyermekét, mi maradt nektek és nekem: megölni egymást! Még a Szentírásban is ez áll: » Még ha az anya meg is feledkezik gyermekéről, én nem feledkezem meg rólad! Tenyeremre rajzoltalak téged.«Még ha az anya megfeledkezik is… Ma azonban gyermekek millióit ölik meg. És mi semmit sem szólunk! Az újságokban olvashatjuk, hogy ezt vagy azt megölték, valamit leromboltak, de senki nem beszél a kicsinyek millióiról, akik ugyanarra az életre, Isten életére fogantattak, ahogy ti és én is. Ám mi nem szólunk semmit sem, engedjük ezt. Számomra azok az országok, amelyek törvényesítik az abortuszt, a legszegényebb országok. Félnek a kicsinyektől, félnek a meg nem született gyermekektől, és a gyermekeknek azért kell meghalnia, mert nem akarnak még egy gyermeket etetni vagy felnevelni. A gyermekeknek ezért kell meghalniuk.

Itt megkérdezlek titeket, ezeknek a kicsinyeknek a nevében: nemde ilyen még meg nem született gyermek volt Jézus is, akinek Mária fölismerte jelenlétét, amikor meglátogatta rokonát, Erzsébetet? Ahogy az evangéliumban olvassuk, amikor Mária belépett a házba, a kicsi fölujjongott anyja méhében, és Mária fölismerte a Béke Fejedelmét. Ma pedig tegyünk egy erős elhatározást, hogy meg fogunk menteni minden kicsiny gyermeket, minden még meg nem született gyermeket, és esélyt adunk nekik arra, hogy megszülessenek. Mi az, amit mi teszünk? Az abortusz ellen az örökbefogadással harcolunk, s a Jóisten már gyönyörűen megáldotta ezt a munkát, amellyel gyermekek ezreit mentettük meg és gyermekek ezrei találtak olyan otthonra, ahol szeretik és akarják őket, ahol gondoskodnak róluk. Oly sok örömet vittünk azokba az otthonokba, ahol nem volt gyermek. Ma arra kérlek titeket, akik különböző országokból érkeztetek, imádkozzunk azért, hogy bátran a meg nem született gyermekek mellé álljunk, esélyt adjunk nekik arra, hogy szerethessenek, és hogy őket is szerethessék.

Úgy gondolom, hogy Isten kegyelmével képesek leszünk békét hozni a világba. Itt, Norvégiában kaptunk egy esélyt erre, s Isten áldásával élni is tudunk vele. Biztos vagyok benne, hogy a családokban és otthonainkban, talán nem kell éheznünk egy falat kenyérre, de van olyan, akit nem akarnak, akit nem szeretnek, akivel nem törődnek, akit elfelejtettek, ahol nincs szeretet. A szeretet otthon kezdődik. S ha igazán szeretünk, az fájhat. Soha nem fogok elfelejteni egy kisgyermeket, aki egy igen szép dologra tanított meg. Kalkuttában a gyerekek hallották, hogy Teréz anyánál elfogyott a cukor a gyermekei számára, és ez a gyermek, egy négyéves hindu fiú hazament és azt mondta a szüleinek: » Nem fogok cukrot enni három napig, a részemet Teréz anyának akarom adni.« Mennyit adhat egy kisgyermek?! Három nappal később elhozta a házunkba a cukrot. Ott állt ez a kisgyermek, aki épphogy ki tudta mondani már a nevemet, aki oly nagy szeretettel szeretett, olyan szeretettel, amely már fáj. Ezt hozom elétek: szeressük egymást úgy, hogy már fáj! Ne feledjétek, hogy sok gyermeknek, sok férfinak és nőnek nincs meg az, ami nektek. Emlékezzetek arra, hogy szeressétek őket úgy, hogy már fáj. Egyszer régebben, talán furcsán hangozhat számotokra, elhoztam az utcáról Isten egyik gyermekét. Láttam a gyermek arcán, hogy éhes. Isten tudja, hány napja nem evett már! Adtam neki egy falat kenyeret, amit a gyermek elkezdett enni morzsánként. Azt mondtam a kislánynak, hogy egye meg a kenyeret. Akkor rám nézett és azt mondta: » Félek megenni ezt a kenyeret. Attól félek, hogyha megeszem, újra éhes leszek.« Ez a valóság, és ma is oly nagy a szegénység. Egy este egy úr jött a házunkhoz, és elmondta, hogy van egy hindu család nyolc gyermekkel, ahol már régóta éheznek. Tegyek valamit értük! Magamhoz vettem némi rizst és rögtön odamentem. Ott volt az anya és a gyerekek, akiknek szeme már csillogott a maró éhségtől. Elvette a rizst a kezemből, elfelezte, majd elment. Amikor visszatért, megkérdeztem: »Hová mentél? Mit csináltál?« Ő így válaszolt nekem: »Vannak mások is, akik éheznek.« Tudta, hogy a szomszédban van egy muszlim család, amely éhezik.

Ami leginkább meglepett nem az volt, hogy adott a rizsből, hanem hogy a szenvedés közepette, éhségében, tudta, hogy másvalaki is éhezik, és megvolt benne a bátorság, hogy megossza a szeretetet. Ez az, amit mondani akarok nektek: azt szeretném, ha szeretnétek a szegényeket, ha soha nem fordítanátok hátat a szegényeknek. Ha hátat fordítotok a szegényeknek, Krisztusnak fordítotok hátat. Ő azonosította magát az éhezővel, a mezítelennel és az otthontalannal, így nektek és nekem megvan az esélyünk, hogy szeressük Őt. Mert hol is van Isten? Hogyan szerethetjük Istent? Nem elég azt mondani: » Istenem, szeretlek Téged!«, hanem » Istenem, itt szeretlek Téged!Szeretem ezt, de továbbadom. Megehetem azt a cukrot, de továbbadom.«

Ha itt lennék egész nap, meg lennétek lepve, mennyi szép dolgot tesznek az emberek, amikor osztoznak abban az örömben, hogy adhatnak. Imádkozom értetek, hogy igazából elvigyük az imádságot otthonainkba. Az ima alapjain állva elhihetjük, hogy a szegényekben ott van Krisztus. Ha igazán hiszünk ebben, akkor elkezdünk szeretni. Elkezdünk természetes módon szeretni, valamit megpróbálunk tenni. Először az otthonunkban, aztán a szomszédban, és az országban, ahol élünk, majd az egész világon. Csatlakozzatok mindnyájan ehhez az imához: Adjon bátorságot nekünk Isten, hogy megvédjük a meg nem született gyermekeket, a gyermekeket, akik Isten legnagyobb ajándékai egy családnak, egy nemzetnek és az egész világnak! Isten áldjon meg benneteket!”

Fordította: Korponai Gábor SJ

Szerkesztő: Kóczián Mária

Kép: Tim Graham/Getty Images