„Gyökeret vert bennem a krisztusi út tudata” – Megjelent A Szív márciusi száma

2018. március 09., Kóczián Mária

Az idei március egésze a nagyböjti időszakhoz tartozik, a hónap utolsó napja Nagyszombat lesz. A Szív márciusi száma szinte társul szegődik mellénk, hogy ezekben a napokban még inkább megnyíljunk az Emberfia nyomaira, jeleire, egyre jobban átéljük az Ő valóságát.

Az Emberfia közöttünk alcímű magazinból Radványi Benedek Pindroch Csabával készített interjújából idézünk:

 

Két éve felkapta a bulvármédia, hogy egy ideig pszichológushoz járt, s egy ezzel kapcsolatos tévéinterjúban a gyónást említette olyan hasonló helyzetként, amelynél már az jót tesz, ha kimondjuk, ami nehéz.

− Pedig tizenévesen, esztergomi kollégistaként nem értettem, hogy miért kell nekem olyan dolgokkal, amelyeket szégyellek, odamenni ahhoz, akivel nap mint nap találkozom. Barsi Balázs hittanórájáról máig tudom a bűn definícióját: vétesz a lelkiismeretedben gyengéden megszólaló Isten szava ellen. Később rádöbbentem, hogy ha tudod, mi a bűnöd, és ki mered mondani, az már egy lépés ahhoz, hogy feldolgozd, vagyis megbánd. És ezt nem önmagadnak, nem a tükörnek, nem felfelé nézve a Jóistennek kell kimondanod, hanem egy tanú jelenlétében, vállalva a következményeket, akár nemcsak magaddal és az Istennel, hanem a másikkal is elszámolva.

Volt negatív tapasztalata is az esztergomi diákévek alatt?

 − Igen: az osztályfőnökünk elsőben kitalálta, hogy nemcsak a heti egyszeri osztálymise kötelező, hanem minden reggel menjünk le a templomba, hogy lássák, a mi osztályunk ilyen. (Hát ezzel jó pár embernek elvette a kedvét az egésztől.) Kicsit hasonló a helyzet most a kislányom esetében, akit református iskolába írattunk be, de katolikus hittanra jár, s pecsételős módszerrel kapja a jegyeket, az alapján, hogy volt-e vasárnap templomban. Magyarul minket osztályoz a hittantanár. Nos, nem vagyok biztos abban, hogy ez a legjobb módja a templomba csábításnak.

A ferences gimnáziumban töltött négy évből mi a legmaradandóbb?

 − Az udvaron voltak nyárfák, vagy húsz méter magasak, amelyeket akkor vágtak ki, amikor én odajártam, a nyolcvanas évek végén. Most ez ugrott be, nem tudom, miért, biztos van valami szimbolikája. De az biztos, hogy ha nem vesznek fel, akkor egészen másképpen alakul az életem. Az átkosban más világ volt, nagyon odafigyeltek a nevelésünkre, jó értékrendű gyerekek gyűltek össze, és az is ott fogalmazódott meg bennem, hogy színész legyek. Persze volt csínytevésem, meg beleszaladtam hülyeségekbe, de az értékrendemtől nem tértem el. A mai napig tiszta, hogy mi a jó, mi a rossz; na, nem mintha nem tennék rosszat, csak tudom, hogy az rossz. Szerintem, míg valaki született intelligenciával van megáldva, én született értékrenddel, ami alapján tudom, mi a helyes és a helytelen, eszerint próbálok élni, a Jóisten is ennek alapján irányít. És azt is tudom, hogy a hivatásomból fakadóan az a dolgom, hogy egy előadáson, ahol ott van akár ötszáz ember, adnom kell nekik valamit. Akár szórakoztatva őket, akár egy másik dimenziót megmutatva, de mindenképpen szolgálva azt a művet, ami azért maradt fenn a világirodalomból, mert több üres szórakoztatásnál, üzen is vele valamit a szerző. Ilyen értelemben a színészetet is egy pici kis papságnak élem meg. Ami amúgy föl lett nekem kínálva annak idején.

Nocsak.

− Elkapott a hév egy taizéi találkozón.

Mi történt pontosan?

− Pécsett egy sportcsarnokban összegyűltünk vagy tízezren, jöttek lányok is, s azt láttuk, hogy a hit nemcsak a szerzetesekről és az egyházi diákokról szól. A lányokra sem úgy néztem, mint serdülőként a gondolataimban, nem azt mondtam, hogy milyen jó csaj, hanem úgy voltam vele, de jó, hogy ő is eljött erre a vallásos találkozóra. Hirtelen kinyílt ez a világ, azt éreztem, hogy ezt szeretném segíteni, ilyen emberek előtt szeretném szolgálni az Urat, köztük létezni, akár misét celebrálva. Pozitív volt az egész hangulata, ez kapott meg, az érzések szintjén. Az otthoni plébánosunk aztán konkrétan is próbált efelé terelni, de kevésbé a hitről beszéltünk, mint arról, hogy egzisztenciális biztonságban élhetek és hasonlók. De végül is úgy éreztem, ez nekem nem fér bele, nem láttam magamat, ahogyan lehasalok a püspök előtt a szentelésemkor, és nemet mondok arra, ami egy családos embernek meglehet.

/…/

Esetleg eszébe jutott közben, hogy mit szimbolizálhattak azok a kivágott nyárfák az esztergomi udvaron?

− Igen! Körülbelül olyan magasak voltak, mint a templom tornya. A fákat kivágták, az épületek megváltoztak, de a templomot biztos nem fogják lebontani. A hitet nem fogják eltüntetni, azt hiszem, ez lehetett a szimbolikája. Ott olyan szinten gyökeret vert bennem a krisztusi út tudata, hogy nincs az a fergeteg, ami kicsavarjon.

 

A teljes interjú A Szív márciusi számában olvasható,amely kapható az újságárusoknál, illetve megrendelhető – online formában is – a Jezsuita Kiadó oldalán.