Az emberi színjáték az isteni színjáték részeként zajlik, beléágyazva, széjjelválaszthatatlanul. A rendezők szét-szétszedik, össze-összerakják ezt a darabot – vagy amit annak gondolnak - tehetségük, szerzett képességeik szerént, s lesz belőle komédia, tragédia, félre taposott cipő. A darabokat pediglen szenvedjük, örvendjük, unjuk együtt mindannyian. Játszunk, játszadozunk, szenvelgünk egymásnak, próbálgatjuk fantáziánkat a makacs valóságon, cserélgetjük szemüvegünket, íróvesszőnkben a ténta színét, s girbegurba sorokban rajzoljuk élettörténeteinket a Kronosz lelkünkbe merített papírjára. S játékunk, szavaink nyomán virágzik vagy hervad az élet, fordul a Fény felé, felragyog vagy hull setét bugyrokba.
Esterházy Péter halálára
Az emberi színjáték az isteni színjáték részeként zajlik, beléágyazva, széjjelválaszthatatlanul. A rendezők szét-szétszedik, össze-összerakják ezt a darabot – vagy amit annak gondolnak - tehetségük, szerzett képességeik szerént, s lesz belőle komédia, tragédia, félre taposott cipő. A darabokat pediglen szenvedjük, örvendjük, unjuk együtt mindannyian. Játszunk, játszadozunk, szenvelgünk egymásnak, próbálgatjuk fantáziánkat a makacs valóságon, cserélgetjük szemüvegünket, íróvesszőnkben a ténta színét, s girbegurba sorokban rajzoljuk élettörténeteinket a Kronosz lelkünkbe merített papírjára. S játékunk, szavaink nyomán virágzik vagy hervad az élet, fordul a Fény felé, felragyog vagy hull setét bugyrokba.
A Rendező türelme valahogy kifogyhatatlan. Mosolyog reggel és este, esőben, hóban, menhelyen, kórházi ágyon, temetők árkában. Mosolya ismeri poklainkat, mégsem hervad el. A megértés, az együttérzés árad belőle, az igen mindenestül bukdácsoló mindennapjainkra. Nyújtja felénk a kulcsokat, hogy megnyíljanak bilincseink, melyeket folyamatosan rakunk egymásra, magunkra; romláshoz, pusztuláshoz láncolt napjainkat, életünket megállás nélkül szólítja a szabad, a megújuló, a kifogyhatatlan élet határtalan gyönyörűségére. Mosolya, hívogató szava képes megosztani, hordozni a magunk választotta poklokat is. Örvend velünk, ha előbb szabadulunk, de a halál bilincsének kulcsa is nála van. Ott tartja, mindjárt a semmiből teremtő, újjáteremtő kedve mellett. Ez a titka türelmének, hogy a nekünk adott szabadságtól nem foszt meg bennünket soha, hogy az általunk gyártott bilincseket is leoldja rólunk, ha feléje fordulunk, ha vele akarjuk.
Kedves Péter, ilyen gondolatok leptek meg A megbocsátásról írott soraid nyomán. Kiszeretett Téged földi bilincseidből az Örökkévaló, magába testesített az Irgalom, az Életnek teremtett kötöttségektől mentes csöndes Szellője szárnyára kapott. Szurkolj onnan, ahol vagy, hogy olvasóid – akik tovább bukdácsolnak ideát – soraid segítségével is minél előbb adják meg magukat földi életükben a Titoknak, akit annyit közelítgettél véges lehetőségeink közt, s akihez már hazaértél. Köszönet és hála a Fennvalónak érted, 66 évedért.
Sajgó Szabolcs
