Milyen a jó vezető? – A Szív szeptemberi számából

2017. szeptember 08., P. Bartók Tibor SJ

Világi vezető, egyházi vezető, király, püspök, rátermett vezető, alkalmatlan vezető, zsarnok vagy pásztor, férfi vagy nő, s a legnagyobb „vezető”: Isten is megjelenik A Szív aktuális számában. Milyen képességekre, tapasztalatokra, tudásra, megfontolásokra van szükség ahhoz, hogy valaki jó vezető legyen? Bartók Tibor Szent Ignác, a vezető című írásából abban biztosak lehetünk, hogy a moderáció, konzultáció és szubszidiaritás elveit mindenképpen követnie kell:

 

Ignác kormányzási alapelvei közül emeljünk ki végül hármat, amelyek leveleiben is visszatérnek. Az egyik a moderáció, vagyis a mérsékelt középút megtalálása a munkában: ez egy vezető számára nélkülözhetetlen princípium. Álljon itt Jasper Barse atya esete, aki az indiai rendtartomány helyettes vezetője volt. Ignác értesült róla, hogy Barse túlterheli magát mindenféle munkával, és egyre jobban kimerül. Ezt írja neki 1554 februárjában: „Két hátránya is van annak, ha ilyen rosszul bánik magával. Az első az, hogy – hacsak valami csoda nem történik – nem lesz képes szent foglalatosságait folytatni, sőt: vagy belehal, vagy annyira lerobban, hogy semmit sem tud csinálni. [...] A másik hátrány pedig az, hogy ha ilyen keményen bánik magával, könnyen ugyanilyen keménnyé válik azokkal szemben is, akiknek gondját kell viselnie. Már csak az Ön példája is arra késztetheti egyes alattvalóit, hogy túl gyorsan fussanak, ráadásul minél jobbak, annál inkább.” Ignác figyelmeztetése sajnos elkésett. Barse már akkor halott volt, mikor Ignác a levelet írta.

A másik két fontos ignáci kormányzási alapelv a konzultáció, vagyis a megfelelő tájékozódás és tanácskérés egy-egy ügyet illetően, valamint a szubszidiaritás, a hatalmi szintek közötti munkamegosztás és a felelősség delegálása. Ignác felfogását kiválóan tükrözi egy levél, melyet a portugál tartományfőnöknek, Diego Mironak küldött 1552 decemberében. Miro egy szétesett provinciát próbált vaskézzel összefogni, mindenben magához ragadva a döntést. Nem meglepő, hogy törekvései ellenállásba ütköztek. Ignác így figyelmezteti: „Nem a provinciális vagy a generális feladata, hogy minden dologgal aprólékosan foglalkozzon, még ha minden szakértelme meg is lenne hozzá. Jobb másokat megbízni, akik aztán számot adhatnak a provinciálisnak a feladataikról. A provinciális – miután meghallgatta véleményüket – döntsön abban, ami rá tartozik. Ha olyan ügyről van szó, amelyet jobb másokra bízni, akár az ügymenet, akár a döntés szempontjából, sokkal megfelelőbb a többiekre hagyatkozni, különösen világi dolgokban, de sok lelki ügyben is. Ami engem illet, ehhez a módszerhez tartom magam, s nemcsak segítséget és megkönnyebbülést találok benne, hanem nagyobb lelki nyugalmat és biztonságot is. Amint az Ön hivatala megkívánja, szeresse és foglalkozzon figyelmesen rendtartománya egyetemes javával. Ami pedig az egyes ügyekre vonatkozó parancsokat illeti, hallgasson azokra, akik – véleménye szerint – jobban érzik, hogy mik a teendők.”

E levélrészlet kellően tanúskodik arról, hogy az ignáci kormányzás végső alapja a bizalom. Bizalom az emberekben, amely az alá- és fölérendelt viszonyokat humanizálja, és bizalom végső soron Istenben, akinek műve és országa emberi korlátaink és együttműködésünk keretei között kezdődik.

 

A teljes írás A Szív szeptemberi számában olvasható, amely kapható az újságárusoknál, illetve megrendelhető – online formában is – a Jezsuita Kiadó oldalán.