Logo
magyar jezsuiták lelkiségi és kulturális központja
Phone 06-1/411-0825
E-mail parbeszedhaza@jezsuita.hu
A jó pap holtig versel? Hivatásáról és költészetéről vallott Sajgó Szabolcs jezsuita
2019.09.23

Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza igazgatója szeptember 18-án este kivételesen nem a házigazda, hanem a vendég szerepében volt jelen a jezsuiták budapesti intézményének konferenciatermében. A szerzetest Tuzson-Berczeli Bernadett és Szőnyi Szilárd életről és irodalomról faggatta. Dunai Tamás színművész a főszereplő verseiből olvasott fel, és klarinétszóval varázsolta meghittebbé az alkalmat, majd Bodza Klára három népénekkel zárta az estet. Az alábbiakban Szőnyi Szilárd reflexióját olvashatják.

Az alkalom címéül választott Minden egy nem csupán egy vonatkozó Sajgó-vers címe, hanem a jezsuita szerzetest meghatározó életfilozófia, sőt, talán mondhatni, -teológia. Amint a beszélgetésből is kiderült, hősünk már ifjú lelkipásztorként arra törekedett, hogy párbeszédet folytasson a nem hívőkkel, sőt hamarosan a marxistákkal is. Ennek jegyében írta ki egy alkalommal a templom hirdetőtáblájára, hogy világnézettől függetlenül mindenkit szeretettel lát a katolikus közösségben – ez, mivel akkor még csak 1980-at írtunk, nem volt éppen kockázat nélküli gesztus.

 

Amikor 1974-ben pappá szentelték, még nem tudhatta, későbbi pályafutása milyen sokrétű tartalommal tölti majd meg akkor választott jelmondatát: „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók”. A széttartó, ellentétes avagy éppen ellenséges felfogásokat összebékíteni szándékozó, egységet teremtő törekvésének egyenes folytatásaként aztán rátalált a vallásközi párbeszédre hazai és nemzetközi fórumokon.

 

Szinte sorsszerű, hogy évek óta a Párbeszéd Házának nevezett jezsuita intézményt vezeti, ahol gyakori vendégek más felekezetek, vallások képviselői. Nem véletlen, hogy az életéről és költészetéről szóló esten mindjárt az első sorban egy neves evangélikus muzsikus foglalt helyet, de református lelkész is eljött meghallgatni a katolikus felebarátot. Mi több, táncolt már ebben az épületben a hindu szakrális hagyományból merítő indiai jezsuita, visszatérő vendég a zenben elmélyedt svájci rendtárs, és rendszeresek a gonggal és hangtálakkal végzett meditációs alkalmak.

 

Az esten ennek megfelelően szó esett arról, hogy mennyiben lehet alkalmazni más, főként keleti kultúrák, hagyományok, vallások eszköztárát anélkül, hogy az ember a szinkretizmus útjára tévedne. Sajgó Szabolcs szerint az Isten alkotta világ eredendően jó, és nincsenek pogány vagy más negatív jelzővel illethető személytelen eszközök; csupán eszközök, módszerek léteznek, melyeket ki-ki nemes vagy éppen nemtelen célra használ. Gyökerében minden létező alkalmas Jézus mennyei Atyja dicsőségének hordozására. Ezért úgy tartja, a keleti (és más) hagyományok nem eredendően az ördögtől valók, és ha az ember szilárd hitalapokra támaszkodik, akkor más kultúrák, vallások kincseinek megismerése, megkeresztelése nem rombol, hanem gazdagít. Isten a minta, aki Jézusban mindörökre magához ölelte az embert. A konkrét történeti helyzetben a zsidó vallás és kultúra Jézus Krisztusban beteljesülve átalakult, az apostolok ennek jegyében keresztelték meg mindenütt a helyi vallási és kulturális gyökereket, beteljesítve az azokban lévő teremtett és a történetük során kialakult jót. Ezért olyan gazdag, olyan sokszínű a katolikus egyház vállalt hagyománya.

 

A kettősségben tetten érhető egység az irodalom terén is szemléletesen jelenik meg Sajgó Szabolcs életében, sőt mindjárt a személyében, hiszen papköltőnek nevezheti magát – akarjuk mondani Pilinszky Jánossal és másokkal együtt: papnak és költőnek. Igaz, Jelenits István – aki Szabolcs egyik kötetéhez előszót írt – úgy tartja, ez a felállás nem feltétlenül szerencsés, hiszen „a papot könnyen fenyegeti a veszedelem, hogy akkor is prédikál, amikor verset ír. A hívő közösség pedig költeménynek érzi a szentbeszédet is, ha versbe foglalják, holott lehet, hogy versnek gyenge.” A piarista szerzetes szerint a költőtől „mást várunk, mint a paptól. Ő az életének olyan részleteiről, akár válságairól is beszél, amiről egy papnak nem biztos, hogy vallania kell, hiszen azzal megzavarhatja azokat, akik lelkipásztorként fordulnak hozzá.”

 

Amint Sajgó Szabolcs megvallotta, neki is volt része életválságban, már kamaszkorában is, amikor egy időre nemcsak hitét, hanem a földi lét értelmébe vetett reményt is elveszítette. Egy 1968. decemberi estén a Villányi úti Szent Imre-templomban azonban történt vele valami – vagy inkább Valaki –, amely élmény hatására mélységes béke töltötte el, megnyugvásra talált, sőt hamarosan a papi hivatás is feltámadt benne. És, mint mondja, benne nemhogy jól megfér egymás mellett a lelkipásztori és a költői lét, de a kettő, mivel hit és irodalom az esetében egy tőről fakad, egymást gazdagítja. Amennyiben pedig legbelső lényege szerint minden jó, vagyis a lét értelmét kutató verselő művei a transzcendens felé mutatnak, a költő küldetése hasonló lehet a lelkipásztoréhoz, így jó esetben végső soron nemcsak rokon, hanem „ikerszakmákról” is lehet szó – méghozzá egypetéjűekről.

Hírfolyam