Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Házának igazgatója számolt be a Kálvin és Ignác, van-e közös útja a két lelkiségnek? című konferenciáról Fekete Ágnesnek a Kossuth Rádió Református Félórájában. A beszélgetés a műsor 2017. október 11-i adásában hangzott el.
Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Házának igazgatója számolt be a Kálvin és Ignác, van-e közös útja a két lelkiségnek? című konferenciáról Fekete Ágnesnek a Kossuth Rádió Református Félórájában. A beszélgetés a műsor 2017. október 11-i adásában hangzott el.
Sajgó Szabolcs: Több szempontból érdekes, kihívó és nagyon simogató volt ez a konferencia. Már egy-két héttel előtte egyre sokasodtak a regisztrációk, és száz fő fölött jelentkeztek. Sikerült egy olyan témát olyan perspektívában előhozni, amely érdekli az embereket, és nemcsak a kíváncsiság vezérli őket, hanem mélyebb spirituális okok is. Emiatt is volt olyan simogató a konferencia. Az emberek megnyíltak, felülemelkedtek a felekezeti határokon, és az értékek, az üzenet felé fordultak, hogy egymást erősítsük. Hiszen egy nagy hajóban vagyunk mindannyian, ahol a felekezetek a mentőcsónakok, és ennek a hajónak nem mi vagyunk a kapitányai, hanem Jézus. Ez a hajó a Jóisten vállalkozása, hogy az evangélium terjedjen, és minél több emberhez eljusson. Erre Ő a garancia. Mi bukdácsolunk, de a bukdácsolásaink tudnak fényleni, és ezáltal tudunk másoknak erőt adni.
Fekete Ágnes: A három kiscsoportban olyan témákat dolgoztak fel, amelyek valahogyan közösek Ignácnál és Kálvinnál. Melyek voltak ezek a témák?
Sajgó Szabolcs: Az egyik az, hogy a helyes istenismeret gyümölcsözi a helyes önismeretet is. Ha komolyan hisszük, hogy a Jóisten a saját képmására alkotott minket, akkor ez azt is jelenti, hogy ha hiteles, jó információval vagyunk önmagunkról, egymásról, akkor az egyben hiteles a Teremtőnkről is. Ugyanígy, ha az imádság csendjében, Vele együtt léve, az Ő szavát hallgatva kezd jobban derengeni, hogy ki is a Teremtő, az egyben egy nagyon szép üzenet, örömhír arról, hogy kik is vagyunk mi igazából a legbensőbb lényegünk szerint. Ez volt az egyik műhely.
A következő a két jelmondatról szólt: "Omnia ad maiorem Dei gloriam" azaz "Mindent Isten nagyobb dicsőségére", és a "Soli Deo Gloria!" azaz "Egyedül Istené a dicsőség!" A jezsuita jelmondatot általában úgy idézik, hogy Isten nagyobb dicsőségére törekedjünk, pedig az omnia is nagyon fontos: mindent Isten nagyobb dicsőségére. Gyengeségeinkben is, azok elfogadásában, egymás keresztjeinek az elfogadásában teszi igazából a megváltás részévé a vidám vagy szomorú történéseinket. Ez volt a második csoport, és igen jó visszhangjait hallottuk.
Ignác fontos fogalma a vigasz - vigasztalanság fogalompár, ami a Jóistentől jön, az mind csak azért jön, hogy minél kevesebb sérüléssel haladjunk egyenesen a különféle veszélyforrások között. A vigasz persze nem felszínes vigasz vagy vigasztalanság, hanem az, ha valahol a lényünk forrásvidékén legbelül a helyünkön vagyunk. Ez még akkor is vigasz, ha nehéz. Ha van bennünk felszínes vigasz, az lehet, hogy éppen egy mélyebb vigasztalanság üzenete, mert valami olyannal foglalkozunk, amivel nem kellene. Lehet, hogy átmenetileg örömünket találjuk benne, de az nem az igazi. Ezzel foglalkozott a harmadik csoport.
Fekete Ágnes: Isten alapvetően vigasztalóként közeledik.
Sajgó Szabolcs: Isten minden helyzetünkben mindig új esélyt ad, mert irgalmas.
Fekete Ágnes: Ezt a Kálvinnál is fontos kulcsfogalmat hasonlították össze?
Sajgó Szabolcs: Igen. A Jóisten nem a valóságon kívül van, hanem valahogy átmosolyog a tér-idő világon, megmutatja a jelenlétét, és ezt mondjuk vigasznak.
Fekete Ágnes: Délután pedig arról volt szó, hogy sok protestáns végez lelkigyakorlatot.
Sajgó Szabolcs: Tizenöt évet töltöttem Dobogókőn, a Manréza Lelkigyakorlatos Házban, ahová különféle felekezetekből jöttek püspökségi szinten tanácskozni. Azonban nem egyszer megtörtént, hogy református, evangélikus lelkészek azért jöttek, hogy elvonuljanak, elcsendesedjenek, jobban átöleljék Jézust. Ez elgondolkoztatott. Ez nem magyar jelenség, Európában és Észak-Amerikában is így van. Valahogy a Jóisten küld egymás felé bennünket, hogy fedezzük fel egymásban az Ő szeretetét, és inspiráljuk egymást. Ez a jelenség nem egy központi akarat irányítása mellett történik, hacsak nem a Jóistennek a központi akaratára gondolunk. Ahogy mennek reformátusok, evangélikusok az ignáci lelkiséghez, nagyon nagy alázatra is kell, hogy vezesse magukat a lelkigyakorlat kísérőket, az ignáci szellemben élőket. És ez olyan jó!
