Logo
Léleköntő-2021.március I április- hírlevél
2021.03.31

„(...) lelassítani út közben, hogy megcsodáljunk egy rügyező ágat (...)

„Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” /József Attila/

 

Egy éve még nem nagyon tudtuk elképzelni, hogy a koronavírus járvány mindnyájunk életét ennyire kiforgatja a megszokott medréből, nem sejtettük, hogy ilyen hosszú és küzdelmes idők várnak ránk. Most itt vagyunk a második lezárás idején és azt érezzük: elfáradtunk. Azt tapasztaljuk, hogy a korábbi életünk darabokra hullott, s nagyon nehéz arra figyelnünk, ami öröm, ami már megcsillan körülöttünk: érkezőben van a tavasz! „Ami lesz, az a virág”... – írja József Attila. Nehéz hinni abban, hogy valami új van születőben a régi életünk romjain. Pedig éppen az jelenthet esélyt a mindennapok küzdelmeiben, abból meríthetünk erőt a kreatív útkereséshez, ha nem veszítjük el a bizalmunkat, ha a fásult böjti nélkülözésben sem felejtkezünk el arról, hogy a szenvedéseken át is van kiút, ami a feltámadás reményét hordozza!

Bár a legtöbben tanultunk az előző zárlat tapasztalataiból, vannak gyakorlataink arra, hogy a home office-t és a gyermekekkel való otthontanulást összeegyeztessük a vírus elleni védekezéssel, felelős magatartással és idős rokonaink ápolásával, talán sikerélményeket is felmutathatunk, mégis a félelmeink hangsúlyosabbá váltak. Nem csoda, hiszen tudjuk már, milyen emberpróbáló ennyire zsúfolt összezártságban élni, a sokféle új és régi szerepben egyszerre megfelelni. Mennyire lehetetlen folyton újabb és újabb megodásokat keresni, az aktuális kiborulásokat kezelni... Fásultabban hallgatjuk a számokat a hírekben, s bár magunk is tapasztaljuk, mennyire sokan betegek, mégis sokszor a saját nehézségeink és fáradtságunk már elgyengíti bennünk az együttérzést. Hiába vannak itt-ott szép példák a szülői összefogásra, közösségi segítségnyújtásra, de a legtöbbünknek mégis az a legmeghatározóbb személyes élménye, hogy egyedül maradtunk a küzdelmeinkben.

Ehhez adódik hozzá az a tapasztalat, mennyire nehezen értjük egymást. Mást jelenthet a segítő szándék annak, akinek jelen helyzetben a vírus elleni védekezés a legfontosabb, a nagyon szigorú távolságtartás jelent biztonságot és egészen mást jelenthet annak, aki szintén a járvány miatt, de éppen fizikai segítségre szorul, például gyermekvigyázót keres, mert nem tud több felé szakadni. Nagyon erősen vágyunk arra, hogy megértést kapjunk, s az is megmutatkozik, milyen nagy szükségünk van arra, hogy az értés vágyával beszéljünk egymással! Talán most még kevésbé van türelmünk elviselni, hogy bárki megmondja nekünk, mit csinálunk rosszul, hogyan kellene többet és jobban foglalkozni a gyermekeinkkel, hogy igazán éjszaka is pótolhatnánk az elmaradt feladatokat… Fáj, hogy azt érezzük, hogy nem ért minket a gyermekünk pedagógusa, hiszen túl sok az iskolai feladat és a főnökünk sincsen a helyzet magaslatán, amikor azt képzeli, hogy otthonról is ugyanazt a munkát el tudjuk végezni, mint az irodából a járvány előtt! Rosszul eshet, ha a szomszéd maszk nélkül megy le a postaládához, de az is, ha a gyermekeinkre rászólnak az utcán, hogy ne menjenek közel...

Ha elgondolkodunk ezen, talán felcsillanhat a jelen helyzetnek az a meglepő arca, hogy ez a végletesen nehéz helyzet lehetőségeket is tartogat a számunkra. Esélyt kaphatunk például arra, hogy rendkívüli fáradtságunkkal párhuzamosan erősödő érzékenységünkre odafigyeljünk. Ha magunkat és a körülöttünk lévőket szeretnénk jobban érteni, szeretnénk tisztábban és bántások nélkül beszélni egymással, akkor esélyt kaphatunk arra, hogy tanulgassuk az erőszakmentes kommunikációt! (Marshal B. Rosenberg munkássága nyomán már számos nagyszerű magyar nyelvű irodalom is elérhető a témában, ilyen például Rochlitz Tibor és Rochlitz Zsuzsa A zsiráf, a sakál és a keresztények című könyve is.) Képesek lehetünk arra, hogy a szükségleteinket, érzéseinket, kéréseinket a másik bántása, általánosítás nélkül fogalmazzuk meg a másik ember felé.

Elfogadhatóbb a mondanivalóm, például ha nem azt mondom: te soha nem segítesz, hanem azt, hogy az utóbbi héten minden nap én vittem le a szemetet. Nem azt mondom, hogy önző vagy, hogy este filmet néztél ahelyett, hogy segítettél volna, hanem inkább azt, hogy csalódott voltam este, hogy egyedül kellett helytállnom. Tudatosan gyakorolhatjuk egymás meghallgatását, ahol megélhetjük, milyen rengeteget jelent, ha „jótanács nélkül” figyelünk a másikra, s a „megmondóembert” kikapcsolva önmagunkban apránként észrevehetjük, hogy a köztünk lévő árkok csökkenni kezdenek!

Milyen nehéz az a mindennapi feladat, hogy el tudjam képzelni, hogy a másik ember nem úgy gondolkodik, ahogyan én. Nehéz az, hogy amikor összeveszek valakivel, ne azt gondoljam elsőre, hogy ártani akar nekem, vagy hogy biztosan valami rosszat gondol rólam. Sokkal előrébb jutok, ha egyszerűen arra gondolok, hogy nem értjük egymást. Amivel megsebzett engem, vagy amivel megbántottam őt, az a szó vagy gesztus, valószínűleg nem a bántás vágyából fakadt. Inkább csak a magunk sebei alapján tételeztük fel egymásról a tettek mögszándékot. Ebből fakadhat, hogy a legtöbb konflitus úgy születik, hogy csípőből védekezve támadunk…

„Nem valami szándékos rosszakaratból kell kigyógyulnunk, hanem abból, hogy szűken látunk. Már az sem egyszerű, hogy megengedjük pusztán annak létjogosultságát, hogy más szemléletmód is lehetséges, mint az, amellyel a saját szemszögünkből látunk. Mert ez kellemetlen, elbizonytalanít. Félelmet kelt. Megkérdőjeleződik a mi látásmódunk fontossága. De ennek a belső munkának jutalma, hogy meglátunk összefüggéseket. Kioldódunk annak görcséből, hogy nekünk magunknak kell átlátnunk mindent. Az ellenségesség érzése csökken bennünk. Lehet, hogy meg is szégyenülünk, amikor belátjuk, hogy korábbi nézetünk milyen szűk volt. Visszatekintve mégis azt mondjuk, hogy megérte felvállalni a nyitás kockázatát. A tágabb látásmóddal valóságközelibbé váltunk. Valamit jobban megismertünk. S ez öröm.” /Mustó Péter: Ahol otthon vagy/

Felszabadító lehet, ha képesek vagyunk meglátni és elfogadni önnön gyengeségeinket - a mások indítékainak megértésében, a csöndes odafigyelésben, a másik ember szándékának elképzelésében. Még inkább megújító tapasztalat lehet az, ha képesek vagyunk elindulni a nyílás, a jó feltételezésének útján. S ha már útrakeltünk ezen a rögös, folyton újrakezdős úton, akkor talán azt is könnyebb lesz elfogadnunk, hogy az autizmussal élő gyermekeinknek bizony komoly nehézséget okoz a „mentalizáció”, vagyis a másik ember (és gyakran önmaguk) szándékainak, gondolatainak, indítékainak értelmezése. Lehet, hogy a bezártságban amúgy is felerősödtek az ebből fakadó problémák is. Az érintett gyermekeinknek bizony nagy nehézséget okoz a mostani idők kiszámíthatatlansága, s ilyenkor előfordulhat, hogy a szorongás eredményeként még nehezebben értik a helyzeteket, amelyeket megélnek. Gyakran előfordul, hogy a testvérek közötti „villámhárító” szerep is ránk hárul, vagy a társunk és a gyermekek közötti meg nem értés nyomja rá a bélyegét a hétköznapokra.

Új lehetőséget jelenthet, ha a növekvő feszültség kezelésében nem kizárólag arra törekszünk, hogy elviseljük, túléljük azt, hanem stratégiákat dolgozunk ki a megértés segítésére a családban.

Carol Gray Rajzbeszélgetések című könyve segítségével felbátorodhatunk arra, hogy a felmerülő nehéz helyzeteket rajzosan dolgozzuk fel. Ez minden gyermeknek segítség lehet, de az autizmussal és ADHD-val élő gyermekeinknek különösen, hiszen ők jobbára a vizuális információkat értik jobban a hallott szövegnél, s többnyire a szituációértésük is nehezített lehet. Használjuk tehát a rajzot mint kommunikációs eszközt, hagyatkozzunk bátran a kreativitásunkra! A „gondolatbuborék” a fejből jön, hamar megértik a gyerekek, hogy ez mást jelent, mint, amikor a szájból rajzolva a beszédet, vagy a szívből rajzolva az érzéseket fejezzük ki vele.

Az alábbi rajzot Kálmán Liza kolléganőm készítette, én nem tudok így rajzolni. De a saját tapasztalatom az, hogy a magam pálcikaember figuráival is sokat segíthetek a kicsinyek bizonytalan szituációértésében! Ahogy ugyanis rajzolva mesélem el azt, hogy a történetben kik szerepelnek, mit érezhetnek és mit gondolnak, a szituáció hirtelen megelevenedik a gyermekeknek, és a legtöbbször valódi enyhülést élnek meg!

Jó lenne önmagunk felé is megértéssel fordulni! A mostani helyzetben önmagunkra különösen is nehéz időt szánnunk, hiszen megsokasodtak azok a szerepeink, ahol párhuzamosan kellene teljesítenünk.

Nagyon jó lenne, ha ki tudnánk mondani: nem, ez nem reális, hogy egyszerre főzzek, vigyázzak a kicsire és kémia tanárt játsszak a nagyobb gyermek oktatásában… Nem, nem reális és nagyon fontos, hogy el tudjunk engedni a feladatokból, hogy merjünk segítséget kérni!

A Léleköntő Program Meghallgatlak Szolgálatában továbbra is várjuk a hívásaikat, itt vagyunk, hogy együtt gondolkodjunk a mindennapok nehézségeiről, sőt, szívesen toborzunk önkénteseket a gyermekek játszótéri felügyeletéhez, vagy más feladatokra.  Hívjanak, keressenek bátran!

Kívánom, hogy mindnyájunknak sikerüljön ebben a nagyon nehéz időszakban is a boltba rohanás közben lelassítani út közben, hogy megcsodáljunk egy rügyező ágat, a szellőztetésnél arcunkra engedni fél percig a napsütést, szellőt…

Kívánom mindnyájunknak, hogy tudjunk döntést hozni: mi az, ami igazán fontos és mi az, ami ráér, vagy akár nem is olyan fontos abból, ami elsőre „muszáj feladatnak” mutatja magát? Kívánom, hogy a húsvét ünnepe ne csak a szenvedés intenzív átélését jelentse, hanem sikerüljön pici, máskor elhanyagolható derűs perceket és sikereket megünnepelni. Otthagyva a mosogatást a szőnyegre leülve közös örömmel kisautót tologatni vagy lufit dobálni. Meg-megállva sétálni a természetben vagy este az alvó gyermekünk nyugodt vonásaiban gyönyörködni. Keresni és ezáltal a kicsi dolgokban megtalálni a feltámadás reményét is a magunk és családunk életében.

Vető Anna

 

parbeszedhaza@jezsuita.hu
06-1/411-0825