Logo
A magyar jezsuiták lelkiségi és kulturális központja
Léleköntő - adventi hírlevél
2020.11.30

„Bízni akarok abban...”

„Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt.” /Vincent Van Gogh/

Eredetileg november 28-ra, Advent kezdetére terveztük a Párbeszéd Házával közösen, az autizmussal és ADHD-val élő szülőknek és pedagógusaiknak szervezett új Léleköntő Szakmai Napunkat: „Nem vagyok egyedül, nem vagyok tehetetlen” címmel. Természetesen nem tudjuk megtartani, hiszen a járvány bezárta a Párbeszéd Háza kapuit, ahogyan az egyetemek, kollégiumok és sok-sok más számunkra fontos ház kapui is csukva vannak, hiszen nem gyülekezünk, távolságot tartunk most egymástól...


Mégis, Advent kezdődik, a várakozás a közös csodára, a születésre, a szeretet valódi kifejezésének az ünnepére. De hogyan lesz ez most? Egészen más ez a vírusos időszak, amikor egyre inkább bezárul minden, amikor teljesen kiszámíthatatlanná válik a világ, bizonytalan hogy hogyan leszünk holnap, milyen változást hoz az elkövetkező óra. Más ez a november, más lesz az ünnepi készülődés...

A karácsonyi előkészület máskor sodró, akár ideges, de mégis örömteli feladattengere most valami egészen másnak adja át a helyét. Ebben a rendkívüli időszakban most fizikailag és bensőnkben is bezárva érezzük magunkat. Lehet, hogy éppen betegséggel küzdünk, esetleg annak aggodalmával, hogy elkaptuk a kórt. Szeretteinket ápoljuk, vagy épp az fáj, hogy nem tehetjük ezt meg. Átalakulnak a prioritásaink, megváltozik az életünk tempója. A hirtelen változások miatt gyermekeink félelmei felerősödhetnek, hiszen átvehetik a körülöttük lévők feszültségét... Hogyan is  nyugtathatnánk meg őket, amikor mi magunk is elveszítettük a hétköznapi rutinok adta biztonságunkat, valahogyan lecsupaszította idegrendszerünket ez az új, folyamatos rugalmasságot kívánó élethelyzet.

Autizmussal vagy ADHD-val élő gyermeket nevelve már megtapasztalhattuk, hogy sok esetben éppen az segített a gyermekeinknek a karácsonyi pörgés, előkészület túlélésében, ha teljesen elhagytuk a meglepetéseket és mindent pontról pontra előre megbeszéltünk velük. Van ismerős család, ahol a gyermekük szükségleteinek megfelelően az adventi naptárban nem kis csoki figurák bukkannak elő napról napra, hanem a leendő ajándék újabb és újabb részletei derülnek ki, hogy mire ott áll a család a fa alatt, minden biztonságosan kiszámítható legyen a kicsi számára.

Az idén mi sem a szokott módon fogunk bevásárolni, nem fogunk úgy sütni-főzni, nem a nagycsaládban tudunk majd ünnepelni. Felnőttként hogyan viseljük ezeket a változásokat? El tudjuk engedni a biztonságot jelentő megszokásainkat? A tervezés biztonságát? Vagy most lehetőséget kapunk arra, hogy jobban értsük őket, az autizmussal és ADHD-val élő gyermekeinket, akiknek ez mindig nehéz volt? Ők azok, akik lakmuszpapírként mutatják meg nekünk, mit is jelent a bizonytalanságtól való aggodalom, az alkalmazkodás fájdalma. Most esélyt kaphatunk arra, hogy értőbben forduljunk a hirtelen  áltozások kiváltotta dührohamok, a feszültségszint növekedést jelző tikkek, bezárkózások iránt: igen, ők így tudják kifejezni, hogy nehéz most a helyzetük, valami túlterhelte az idegrendszerüket...

Az már körvonalazódik, hogy mit kell elengednünk, mi nem lehet úgy, mint máskor, de nem sokat láthatunk még abból, hogy mi az, ami mégis megvalósulhat. A kiszámíthatatlant mint sötétséget élhetjük meg. Téli álomra készülődik a természet, növekednek a sötétséggel teli órák, és lehet, hogy önmagunkban is egyre inkább homályt, kilátástalanságot érzünk.

„Az élet növekedése csendben, sötétben történik. Nem akkor,
amikor átlátsz mindent. Nem akkor, amikor tudod, hova tartasz.
Tanulj bizalommal várni, kivárni. Ne akarj mindent gyorsan,
hirtelen. A fontos dolgoknak időre van szükségük.”
/Mustó Péter/

Bízni akarok abban, hogy ez így van.
Bízni akarok abban, hogy megszülethet bennünk az egyéni, csak ránk jellemző, csak a mostra vonatkozó megoldás.
Bízni akarok abban, hogy nem a külsőségek határozzák meg azt, hogy tudunk-e valóban együtt ünnepelni.
Bízni akarok abban, hogy minden külső bizonytalanság dacára mégis kreatívan megteremthetünk egy új családi harmóniát!

Nem kizárt, hogy épp most lesz alkalmunk arra, hogy lelassuljunk ehhez a várakozáshoz. Lehetséges, hogy a korlátozottabb vásárlási lehetőségek épp alkalmat adnak arra, hogy kipróbáljuk: milyen, amikor önmagunkat, az időnket adjuk ajándékba? Talán a sokféle karácsonyi süti sütését elengedve az időt közös játékra is fordíthatjuk? Családi adventi naptárral meg is tervezhetjük, hogyan adhatunk és kaphatunk figyelmet a kötelezően otthontöltött családi estéken. Szép, ha a naptár minden családtagnak érthető. Kinek fényképes, kinek írott...

Huszonéves gyermekeimmel jópár éve már szokássá vált, hogy karácsonykor „meg nem fogható” ajándékokat is adunk egymásnak. Ilyen lehet például, hogy kamasz gyermekem beavat abba, hogy most melyik a kedvenc zenéje a Youtube-on. Elmesélheti, mi érdekli most különösképpen. Időnként énekelünk, verseket is szoktunk egymásnak olvasni. De tavaly karácsonykor a legjobb az volt, amikor az ünnepi vacsora után egyszerűen kicsi
korukból vetítettünk képeket, s a közös gyönyörködésben arról meséltünk, milyen csoda volt az ő születésük, mennyi örömet jelent a létük a számunkra. Az ajándékok ők maguk!

„A mélységes, komoly szeretet. Ez nyitja meg a börtönt” - mondja Van Gogh. Igen!

Ebben a nehéz, börtönként megélt időszakban is lehetséges, hogy úgy szeressük egymást, úgy figyeljünk egymásra, hogy a bezártságot okozó járvány  is enyhüljön, hogy várakozni tanuljunk az ÚJ születésére bennünk és egymásban. Fülelni tanuljunk a JÓ jelenlétére magunkban és a mellettünk levő emberben.

Ez az idő a paradoxonok időszaka. Lehetek végtelenül magányos akkor is, ha sokan vagyunk egy térbe zárva. De lehetek egyszerűségben is boldog, elégedett akkor is, ha nincsenek meg a korábban elképzelt minimum feltételek sem. Lehetek elég jó szülő akkor is, ha nem tudom megadni a gyermekeimnek azt, amiről korábban úgy gondoltam, hogy ezek a „szülői teljesítményeim” elengedhetetlenek. Lehet a helyzetünk összességében
békés akkor is, ha a gyermekeink nehezen viselik a karantént és magunk is hullámzó idegállapotban vagyunk.

Bízom abban, hogy alakulhatunk, támaszává válhatunk egymás életének, s fejlődhetnek a kapcsolataink az adott helyzetben is. Bízom abban is, hogy megtalálhatjuk az ehhez szükséges erőforrásainkat minden nehézség közepette, újra kereshetjük és meg is tudjuk találni. Ami kicsivel ehhez hozzá tudunk járulni, azt szívesen kínáljuk: a Nem Adom Fel Alapítvány Léleköntő Programja újra magasabb óraszámban hívható a Meghallgatlak Szolgálat keretein belül. A telefonszámokat és az új beosztást a következő linken találják:
https://www.facebook.com/Lelekontoprogram/posts/3242519575876647 

Szeretettel várjuk a hívásaikat!

Tartalmas adventi készülődést és valódi ünneplést kívánok a Párbeszéd Háza és a Léleköntő Program nevében,

Vető Anna

Hírfolyam