Dél-koreai apostoli útjáról visszafelé Ferenc pápa találkozott a sajtó képviselőivel a Szöul-Róma járat fedélzetén. A közel egy órás sajtótájékoztató fordítását itt közöljük:
2014. augusztus 18-án visszatérőben dél-koreai apostoli útjáról Ferenc pápa találkozott a sajtó képviselőivel a Szöul-Róma járat fedélzetén. A közel egy órás sajtótájékoztató fordítását itt közöljük:
Magyar felirathoz kattintson a videolejátszó jobb alsó sarkában található Feliratok ikonra, s válassza ki a magyar nyelvet.
(Federico Lombardi SJ) Szentatyám, köszöntjük közöttünk utazásának ezen utolsó találkozóján. Az út nagyon telített volt, de úgy tűnik, jól sikerült: legalábbis ön arról adott visszhangot, hogy elégedett és jól van és így mi is elégedettek vagyunk. Ez a találkozó gondolom úgy fog lezajlani, ahogy az előző kettő: nyelvi csoportok szerint csoportosultunk és minden csoportból páran tesznek föl kérdéseket, amelyekből elégséges áll rendelkezésünkre… Amikor azonban Ön elfárad és azt mondja, hogy elég, akkor mi abbahagyjuk; máskülönben folytatjuk. Szentatya, ha szeretne valamit mondani bevezetésként, akkor Öné a szó …
Jó napot! Jó napot! Nagyon köszönöm a ti munkátokat, amely most eléggé megterhelő volt. Köszönet mindazért, amit tettetek és e beszélgetés szándékáért. Nagyon köszönöm!
A koreai újságírók és a népünk nevében szeretnék köszönetet mondani Önnek látogatásáért. Ön sok embernek hozta el a boldogságot Koreában. Köszönet a mi országaink egyesítéséhez adott bátorításért is. Szentatyám, koreai látogatása alatt Ön elsősorban a sewoli hajótörés áldozatainak családjaihoz kívánt oda fordulni és vigaszt nyújtani nekik. Két kérdésem lenne. Az első: mit érzett, amikor velük találkozott? A második: nem aggódott azért, hogy ezt a gesztusát politikailag félreérthetik?
Amikor az emberi szenvedéssel találkozol, azt kell tenned, amit a szíved diktál. Később mondhatják: “Igen, mindezt politikai vagy más szándékból tette.” Mondani azonban mindent lehet. Azonban, amikor ezekre a férfiakra, nőkre, apákra és anyákra, gondolok, akik elvesztették gyermekeiket; az ő testvéreikre,erre a nagy fájdalomra, amit egy ilyen katasztrófa okoz, nem tudom, az én szívem … Tudod, én papként azt érzem, hogy mellettük kell állnom! Így érzek. Tudom, hogy a vigasz, amelyet egy szavam adhat, nem megoldás, nem ad új életet azoknak, akik meghaltak, ám az emberi közelség ezekben a pillanatokban erőt adhat, létezik együttérzés. Emlékszem még Buenos Aires érseke voltam, mialatt két ilyen katasztrófa is történt: az egyik egy diszkóban volt, ahol egy koncert alatt 193-an haltak meg; a másik pedig egy vonatszerencsétlenség, amelyben 120-an maradtak ott. Akkor ugyanezt éreztem: közel kell lennem hozzájuk. Az emberi fájdalom erős, de ha mi ezekben a szomorú pillanatokban mellettük állunk, sokat segíthetünk. Az utóbbi kérdéshez szeretnék egy dolgot hozzátenni. Fölvettem ezt. [egy kis sárga szalagra mutatott ekkor a pápa, melyet a sewoli hajószerencsétlenség egyik áldozatának hozzátartozójától kapott]. Miután már fél napja hordtam – a velük való szolidaritásból viseltem – odajött hozzám valaki és azt mondta: “Nem lenne jobb levenni? Önnek semlegesnek kell lennie…” – “Figyelj ide, az emberi fájdalommal szemben nem lehetsz semleges” – válaszoltam neki. Én így érzek. Köszönet a kérdésedért. Köszönöm.
Ahogy Ön is tudja, nemrég az USA légiereje bombázni kezdte a terroristákat Irakban, a népirtást megelőzése és a kissebségek – gondolok itt az ottani katolikusokra is, akik az ön vezetése alá tartoznak – jövőjének védelme érdekében. Jóváhagyja ezt az amerikai bombázást?
„Köszönet ezért a világos kérdésért. Csak azokban az esetekben, amikor jogtalan erőszakról van szó, mondhatjuk, hogy a jogtalan agresszort „megállítani” jogos. Kiemelem a „megállítani” igét, nem azt mondom, bombázni, háborút indítani, hanem „megállítani”. A megfékezéshez használt eszközöket mérlegelni kell. A jogtalan agresszor megállítása jogos. Emlékeznünk kell azonban arra, hogy a jogtalan agresszor e megfékezésének leple alatt a hatalmak hányszor hajtották igába a népeket, amikor valójában hódítóként léptek föl. Egyetlen nemzet sem dönthet egyedül arról, miként állítja meg a jogtalan agresszort. A II. világháború után fogalmazódott meg az ENSZ ötlete: ott kell megbeszélni, illetve -vitatni: valóban jogtalan-e az erőszak. Ha annak tűnik, meg kell vitatni, hogyan állíthatjuk meg; de csak ennyit és nem többet. A második kérdés a kisebbségekre vonatkozott. Köszönöm, hogy ezt a szót használta. Ugyanis nekem a szenvedő keresztényekről beszélnek, akik valóban szenvednek, illetve a vértanúkról, igen, megannyi a vértanú ma is. Itt olyan férfiak és nők is élnek kisebbségi vallásban, akik nem keresztények, de ők is mind egyenlőek Isten színe előtt. A jogtalan agresszor megállításához joga van az emberiségnek, de ugyanígy az agresszornak is joga van ahhoz, hogy megállítsák, s így ne okozhasson több kárt. Így.”
Az iraki történésekre térnék át: amint Filoni bíboros, a domonkos generális, Ön is készen áll támogatni egy katonai beavatkozást a dzsihádisták megfékezésére Irak területén? Egy másik kérdésem pedig: Ön elmenne Irakba vagy Kurdisztánba a keresztény menekültek támogatva, akik várják ezt, hogy velük imádkozzon ott, ahol kétezer éve élnek?
Köszönöm. Nemrég együtt voltam Kurdisztán elnökével, neki nagyon világos benyomása van a helyzetről és arról, hogyan lehetne megoldást találni… de mindez az utóbbi jogtalan agresszió előtt történ Az első kérdésre válaszoltam: én azzal a ténnyel értek egyet, hogy amikor egy jogtalan agresszor lép fel, őt meg kell állítani. Ó, igen, elnézést: elfelejtettem a másik kérdést. Igen, kész vagyok Irakba látogatni, és úgy hiszem, elmondhatom ezeket: amikor munkatársaim értesítettek erről a vallási kisebbségek helyzetéről, illetve, hogy Kurdisztán nem tud befogadni ilyen sok embert, sok dologra gondoltunk. Mindenekelőtt megírtuk a nyilatkozatot, amelyet a nevemben P. Lombardi ismertetett. Ezt utána minden nunciatúrára elküldtük, hogy a kormányoknak átadhassák. Később írtunk az ENSZ főtitkárának is és egy személyes küldöttet küldtem oda, Filoni bíborost. Végül abban állapodtunk meg lehetőségként, hogyha szükséges lenne, Koreából visszatérve, akár oda is elmehetek. Kész vagyok rá – ez a válaszom! Ebben a pillanatban ez nem tűnik alkalmasnak, de készen állok.”
Szentatyám, pápaként Ön az első, aki átrepülhetett Kína fölött. A táviratot, amelyet a kínai elnöknek küldött, negatív visszhang nélkül fogadták. Gondolja, hogy ezek előrelépések egy lehetséges párbeszéd felé? Szeretne elmenni Kínába?
(Federico Lombardi SJ) A kínai légtérben vagyunk már? Igen, elmondhatom, hogy jelenleg a kínai légtérben vagyunk, így a kérdés idevág…
Amikor idefelé beléptünk a kínai légtérbe, én a pilótafülkében voltam a pilótákkal, egyikük megmutatta a kijelzőt és azt mondta: “10 perc múlva belépünk a kínai légtérbe, engedélyt kell kérnünk: mindig kérünk, ez az eljárás minden ország esetében.” Hallottam amint megkérik az engedélyt, a válaszadást is … tanúsíthatom mindezt. A pilóta ekkor azt mondta: „Most elküldtük a táviratot”, nem tudom hogyan csinálták, de elküldték … majd elköszöntem tőlük, visszatértem a helyemre és hosszasan imádkoztam ezért a gyönyörű és nemes kínai népért, egy bölcs népért … A nagy kínai bölcsekre gondolok, a tudomány és a gondolkodás történetében. A jezsuitákra is: történelmünk van ott, gondolok itt Ricci atyára … Ezek a dolgok jutottak eszembe. Szeretnék-e elmenni Kínába? Hogyne, akár holnap! Igen. Tiszteletben tartjuk a kínai népet, az Egyház csupán szabadságot kér küldetéséhez és tevékenységéhez; semmi más feltétel nem kell. Ne feledjük a kínai helyzetről azt az alapvető dokumentumát, azt a levelet, melyet XVI. Benedek pápa küldött a kínaiaknak. Ez a levél ma is aktuális. Érdemes újra elolvasni. A Szentszék mindig nyitott a kapcsolatokra: mindig, hiszen igazán tiszteli a kínai népet.
A következő útja Albániába vezet, talán Irakba; majd a Fülöp-szigetekés Srí Lankakövetkezik… Hová készül 2015-ben? Azért kérdezem, mert tudja Ön is, hogy Avilában és Alba de Tormes-ben nagyon várják: reménykedhetnek még?
Igen, igen … A korai elnökasszony tökéletes spanyolsággal mondta nekem: “La esperanza es la ultima que se pierde” (a remény hal meg utoljára) – ezt mondta nekem a két Korea egyesítésére utalva. Ez jutott eszembe most. Remélni lehet, de ez még nincs eldöntve.
Aztán Mexikó és Philadelphia …?
Elmagyarázom ezt neked. Ebben az évben Albánia van betervezve, ez igaz. Néhányan azt mondják, hogy a pápa mindent a határterületekkel akar kezdeni. Miért is megyek Albániába? Két fontos indok miatt. Elsőként, mert sikerült egy olyan kormányzást megvalósítani – a Balkánra gondolunk itt –, mely egységet teremt az iszlám hívők, az ortodoxok és a katolikusok között. Egy vallásközi tanács sokat segít az összhang megteremtésében, összehangoltan és jól működik. A pápa jelenléte itt azt akarja mondani minden népnek: „Igen, lehet együtt dolgozni!” Azt éreztem, hogy ez igazi segítség lehet ennek a nemes népnek. A másik dolog: ha Albánia történetére gondolunk, a kommunista országok között ez volt az egyetlen állam, mely alkotmányában rögzítette az ateizmust. Ha te elmentél a szentmisére, akkor az alkotmányellenes volt. Az egyik miniszter mondta nekem – szeretnék pontos lenni a számokban –, hogy 1820 templomot romboltak le ebben az időben, ortodoxot és katolikust egyaránt… Más templomokat pedig átalakítottak mozivá, színházzá, diszkóvá… Úgy éreztem, hogy el kell mennem oda, közel is van, csak egynapnyira. A következő évben szeretnék Philadephiába elmenni, a családtalálkozóra, az USA elnöke is meghívott az amerikai Parlamentbe, illetve az ENSZ főtitkára is meghívott New Yorkba. Talán ez a három város együtt. Mexikó: a mexikóiak szeretnék, ha elmennék a Guadalupei Szűzhöz, sok haszon származhatna ebből az útból, de még döntés nem született. Végül, Spanyolország. A királyi pár és a püspöki kar hívott meg, de… egy egész tengernyi meghívás érkezik Spanyolországból: Santiago de Compostela… talán lehetséges, de nem mondok többet, mert döntés nem született még: elmenni reggel Avilába és Alba de Tormes-ba, majd délután visszatérni… Lehetséges lenne …
Tehát lehetséges …
Igen az, de még döntés nem született. Ez a válaszom. Köszönöm.
Köszönöm. Szentatyám, milyen a kapcsolatuk XVI. Benedekkel? Rendszeres a vélemény- és gondolatcsere, van közös tervük az enciklikaután?
Meglátjuk… Az indulásom előtt voltam nála. Két héttel ezelőtt ugyanis küldött nekem egy érdekes írást, amelyről szerette volna hallani a véleményemet… Természetes a kapcsolatunk. Visszatérek ehhez a gondolathoz: talán nem szereti néhány teológus – én nem vagyok egy teológus –, de azt gondolom, hogy az emeritus pápa nem kivétel, jóllehet sok század után az első. Gondoljunk csak arra, amit ő mondott: „megöregedtem, nincs erőm”… Nemes, alázattal teli és bátor tett volt. Úgy gondolom, hogy 70 éve a nyugalmazott püspökök, amikor még nem léteztek, kivételt jelentettek. Ma a nyugalmazott püspöké már egy intézmény. Azt gondolom, hogy a nyugalmazott pápáé is már egy intézmény. Miért? Mert életkorunk meghosszabbodott és egy bizonyos korban már nincs meg a képesség a jó kormányzásra, hiszen a test hamar elfárad… Az egészsége talán még jó, de nincs meg az a képessége, hogy továbbvigye az Egyház kormányzásának ügyeit. XVI. Benedek pápa a nyugalmazott pápák tettét hajtotta végre. Megismétlem: talán néhány teológus azt mondja majd nekem, hogy ez nem igaz, de én így gondolom. A századok majd eldöntik, hogy igaz-e vagy sem. Meglátjuk. Kérdezhetné azonban: „Mi lesz, ha azt érzi, hogy tovább kell lépnie?” Ugyanezt fogom én is tenni. Ugyanezt! Sokat imádkozom majd ezen, de ugyanezt fogom tenni. Kinyílt egy ajtó, mely inkább intézményi, nem kivételes. A mi kapcsolatunk igazán testvéri, azt is mondtam, hogy úgy érzem, mintha lenne egy nagypapa a háznál a bölcsességét tekintve: ő egy kifinomultan bölcs ember, jó őt hallgatni. Ez elég bátorító. Ilyen a mi kapcsolatunk.
Ferenc pápa, köszönet Önnek első ázsiai látogatásáért. Szenvedő emberekkel is találkozott útja során. Mi érintette meg Önt ma reggel a szentmise előtt, amikor találkozott a komforthölgyekkel? Ami az emberek szenvedését illeti, ahogy Koreában, úgy Japánban is voltak keresztények, akik titokban gyakorolták hitüket, a következő évben lesz a 150. évfordulója az „újrakezdésüknek”. Lehetséges lenne, hogy önnel együtt imádkozzunk értük Nagaszakiban? Nagyon köszönöm.
Gyönyörű lenne, igazán gyönyörű! Meghívtak oda is, mind a kormány, mind a püspöki kar részéről. A szenvedésekről: ön az első kérdéshez tért vissza. A koreai nép soha nem vesztette el méltóságát. Megszállták, megalázták, háborúkat szenvedett meg, most pedig a fölosztás miatt éri annyi szenvedés. Tegnap, amikor a fiatalokkal találkoztam, ott meglátogattam a vértanúk emlékmúzeumát is: szörnyű e nép szenvedése, csak azért, mert nem taposták meg keresztjeiket! Történelmi fájdalom és szenvedés ez. Tud szenvedni ez a nép, és ez méltósága részét képezi. Ma is, amikor azokkal az idős nőkkel találkoztam, arra gondoltam, hogy a megszállás alatt még lányokként elhurcolták őket a laktanyákba, hogy fölhasználják őket… de ők megőrizték méltóságukat. Ma emelt fejjel voltak ott, utolsóként… Ez a nép méltóságában erős. Visszatérve a vértanúkhoz, a szenvedéshez és ezekhez az asszonyokhoz: ők mind a háború gyümölcsei. Ma egy háborús világban élünk, háború mindenütt! Valaki ezt mondta nekem: tudja, szentatyám, hogy a harmadik világháborút éljük meg, csak darabokban. Fölfogja? Ez egy a háborús világ, ahol ilyen kegyetlenségek történnek. Meg szeretnék állni két szónál: az első a kegyetlenség. Ma a gyermekek nem számítanak már! Régebben a háborút konvencionálisan (tisztességesen) vivták, ma már ez nem számít. Nem mondom hogy a konvencionális háború jó lenne, nem. Ám ma a bombák a bűnösökkel együtt megölik az ártatlanokat, a gyermekeket, az asszonyokat, az édesanyákat, megölnek mindenkit. Meg kellene állni itt egy kicsit és elgondolkodni a kegyetlenség mely fokára is jutottunk el. Ennek el kellene rettentenie! Nem megfélemlítenie. Lehet tanulmányt írni erről.Az emberiség kegyetlenségének mai szintje egy kicsit megijeszt. A másik szó, melyről szeretnék mondani valamit s amely kapcsolatban áll az előzővel: a kínzás. Manapság a kínzás, szinte mondhatni rendes eljárás a hírszerzésnél és néhány ítélethozatal esetén... A kínzás egy emberiség ellen elkövetett bűn, bűncselekmény. A katolikusoknak azt mondom: egy ember megkínzása súlyos és halálos bűn. Sőt több annál: bűn az emberiség ellen. Kegyetlenség és kínzás. Ám jobban szeretném, ha a médiáitokban készítenétek egy reflexiót: ma hogyan látjátok ezeket a dolgokat? Milyen szintű az emberi kegyetlenség? Mit gondoltok a kínzásról? Úgy gondolom, jót tenne mindnyájunknak ha reflektálna ezekre a kérdésekre.
A mi kérdésünk ez: ön nagyon telített és sűrű napirend szerint él, amely kevés pihenést enged és szinte semmi nyaralást; ilyen kimerítő utakat vállal. Az utóbbi hónapokban láthattuk, hogy le kellett mondania néhány találkozót az utolsó pillanatban is akár. Aggodalomra adhat okot ez a ritmus, amiben Ön él?
Igen, más is mondta nekem ezt. Én mostanában otthon vakációzom egyedül. Egyszer olvastam egy érdekes könyvet, amely ezt a címet viselte: „Örülj annak, hogy neurotikus vagy (Louis Edward Bisch – Be glad you’re neurotic – ford. megjegyzése)”. Nekem is van néhány neurózisom, amit megfelelően kell kezelni. Minden nap maté teával kell kezelni azokat. Az egyik ilyen neurózisom, hogy nagyon ragaszkodom az életteremhez. Legutóbbi alkalommal a jezsuita közösségemmel nyaraltam 1975-ben, Buenos Aires-en kívül. Azóta mindig nyaralok, de itthon: változtatok a ritmusomon. Többet alszom, olyan dolgokról olvasok, amelyek tetszenek nekem, zenét hallgatok, többet imádkozom… ez pihentet. Júliusban és augusztus első részében is ezt tettem és jó volt. A másik kérdés, a programok lemondásával kapcsolatban: ez igaz. Azon a napon, amikor a Gemelli-kórházba kellett volna elmennem, az indulás előtt 10 perccel ott voltam, hogy már nem bírom tovább. Az előző napok nagyon fárasztóak voltak. Kicsit óvatosabbnak kell most lennem. Igazad van. [nevet]
Rióban, amikor a tömeg azt skandálta: “Francesco! Francesco! (Ferenc! Ferenc!)”, Ön úgy válaszolt “Cristo! Cristo! (Krisztus! Krisztus!)”. Hogyan kezeli ezt a hatalmas népszerűséget? Miként éli meg?
Nem tudom, mit is mondjak… Úgy élem meg, hogy hálát adok az Úrnak azért, hogy az Ő népe ilyen boldog, valóban ezt csinálom. Isten népének pedig a legjobbat kívánom. A nép nagylelkűségeként élem meg valójában. Belül viszont a bűneimre és a hibáimra gondolok, nehogy becsapjam magam, mert tudom, hogy ez nem tart sokáig, két vagy három év és aztán… visszatérek az Atya házába… Nem bölcs ilyeneket kérdezni… Úgy élem meg, mint az Úr jelenlétét népe körében, aki a nép pásztorát, a püspököt használja fel, hogy sok mindent megmutasson. Természetesebben élem meg mint régebben: kezdetben megijesztett egy kicsit. Azonban teszem ezeket a dolgokat, ezt mondva magamban: „ne hibázz, mert nem lehetsz méltánytalan ezzel a néppel” – és más hasonlókat is …Egy kicsit ilyen ez számomra.
Pápaként „a világ végéről jött”, aki a Vatikánban találta magát, a Szent Mártában, amiről már beszélt nekünk, milyen is ott az ön élete és miért választotta azt: miként él a pápa a Vatikánban? Folyton kérdeznek minket is: de mit csinál ő, hogyan közlekedik? elmegy-e sétálni? Láthattuk, amint lemegy a menzára, minden nap meglep minket. Tehát: a munkán túl milyen az élete a Szent Mártában?
Megpróbálok szabad lenni. Hivatalos és munkatalálkozók vannak azért, de próbálok annyira normálisan élni, amennyire lehet. Nagyon szeretnék kijárni, de ha nem lehet, nem lehet … Nem, nem az óvintézkedések miatt: azért nem lehet, mert ha kimegyek, a nép rögtön körbevesz és így nem az igazi: ez egy valóság. Ám belül, a Szent Mártában rendes életet élek dolgozva, pihenve és beszélgetve…
Nem érzi börtönben magát?
Nem: kezdetben így volt, de mostanra lehullott néhány fal. Nem is tudom, például hogy a pápa nem teheti ezt vagy azt… Elmondok egy vicceset: mentem a lifthez és rögtön jött valaki, mert a pápa nem liftezhet egyedül. “Te mész a helyedre, én pedig a lifttel”. A történetnek vége. Ez a dolgok rendes menete.
Bocsánat, de a spanyol csoport nevében – ide tartozik Argentína is – föl kell tennem egy kérdést, mely megköveteli az ön mély teológiai ismereteit. Az ön csapata, a San Lorenzo első alkalommal lett amerikai bajnok (Copa Libertadores– ford. megjegyzése)! Azt szeretném megtudni, Ön hogyan élte meg ezt az eseményt, mondták nekem, hogy a szerdai általános kihallgatáson fogadja a csapat küldöttségét is…
A brazíliai második hely után ez egy jó hír. Ezt itt tudtam meg Szöulban; azt is itt mondták: “Tudod, szerdán eljönnek…”. Ott lesznek az általános kihallgatáson. A San Lorenzo számomra az a csapat, melynek az egész családom szurkolt: édesapám kosárlabdázott a San Lorenzónál, a kosárlabdacsapat tagja volt. Gyerekkoromtól fogva mentünk vele a Gasometróba (a Club Atlético San Lorenzo de Almagro labdarúgóstadionja – ford. megjegyzése) Ma is emlékszem a 46-os idényre, amikor a San Lorenzo kitűnő csapata megnyerte a bajnokságot… Öröm van bennem, de csodáról nem beszélhetünk.
Már egy ideje szó van egy tervezett enciklikáról, amely az ökológiáról szólna. Lehet-e már tudni, mikor jelenik meg és mik lesznek a központi témái?
Sokat beszéltem erről az enciklikáról Turkson bíborossal és másokkal, arra kértem Turkson bíborost, hogy gyűjtse össze a beérkező javaslatokat. Az út előtt négy nappal Turkson bíboros benyújtotta első vázlatát, amely kissé vastag lett. Erre azt mondtam, hogy egyharmaddal hosszabb lesz mint az Evangelii gaudium! Ez csak az első vázlat. Azonban a téma nem egyszerű, hiszen a teremtésvédelemről, ökológiáról – az ember ökológiájáról is – szó van itt. Csak egy bizonyos pontig tudunk biztosat állítani, utána a tudományos feltevéseké a hely, melyek közül néhány eléggé biztos, néhány nem. Ez egy ilyen tanítóhivatali enciklikának, csak bizonyosságokra, biztos dolgokra szabad alapulnia. „Mert ha a pápa azt mondja, hogy a Föld van az univerzum középpontjában, és nem a Nap, téved, hiszen olyat állít, amely tudományosan nem igaz, ilyen nem lehetséges. Ez történt eddig. Meg kell kezdenünk a tanulmányozást, pontról pontra, úgy gondolom, hogy lerövidíthetjük. A lényegi résszel és azzal kell kezdenünk, amit bizonyossággal állíthatunk. Lábjegyzetként, információként meg lehet említeni ezt és azt a hipotézist, de nem az enciklika főszövegében, mely az (Egyház) tanításának része, így biztosnak kell lennie.
(Federico Lombardi SJ) 12 kérdést tettek fel, minden csoport kettőt kérdezett. Szeretné folytatni vagy menjünk ebédelni?
Attól függ, ők mennyire éhesek…
(újságírók) Nem vagyunk se éhesek, se álmosak…
Szentatyám, köszönet dél-koreai látogatásáért. Két kérdést teszek föl. Az első: nemrég lett vége a zárómisének a Myeong-dong székesegyházban, ahol ön megvigasztalta azokat az asszonyokat, akiket komfortlányként használtak föl: milyen gondolatok futottak át Önön? Ez az első kérdés. A második: Phenjan azt állítja, hogy a keresztények közvetlen támadást jelentenek rezsimjére és a vezetésére. Azt tudjuk, hogy ami az észak-koreai keresztényekkel történt, az szörnyű, azonban nem tudjuk, hogy mi is volt ez pontosan. Van valami Ön szerint, ami megváltoztathatná Phenjan hozzáállását az észak-koreai keresztényekhez.
Az első kérdéshez megismételném: ma ezek az asszonyok azért voltak ott, mert annak ellenére, hogy mennyit szenvedtek, emelt fejjel megőrizték méltóságukat. Ahogy már előbb is mondtam, a háború szenvedéseire gondoltam, a kegyetlenségre, melyet a háború okoz… Ezeket az asszonyokat fölhasználták, szolgaként kezelték őket, ez mind kegyetlenség… Ezekre gondoltam: a méltóságukra, amelyet megőriztek és arra, hogy mennyit is szenvedtek. A szenvedés egy örökség. Mondjuk, az első egyházatyákat idézve, hogy a vértanuk vére a keresztények magja (vö. Tertullianus, Védőbeszéd L,13). Ti, koreaiak sokat vetettetek. Ezek összeérnek, mostmár lehet látni a vértanúk e vetésének gyümölcsét. Észak-Koreáról tudom, hogy ott sok szenvedés van. Egyet biztosan tudok: sok rokon nem lehet együtt, ez igazán szenvedést okoz. Az ország kettéosztásából fakadó szenvedés ez. Ma, a székesegyházban, amikor beöltöztünk a mise előtt, kaptam egy ajándékot, amelyet nekem készítettek: Krisztus töviskoronáját, mely a Koreát kettéosztó szögesdrótból készült. Elvisszük magunkkal a repülőgépen… A megosztottság, egy megosztott család szenvedése. Nem emlékszem pontosan mikor, talán a püspökökkel találkozva mondtam tegnap, hogy reményt ad, hogy a két Korea testvérek, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik, hiszen édesanyjuk ugyanaz, ez reményt jelent nekünk. A megosztottságból eredő szenvedés nagy, ezt megértem, és imádkozom azért, hogy vége legyen.
Egy megfigyelés és egy kérdés: amerikai olaszként szeretnék gratulálni az Ön angoljához. Nem kell aggódnia. S mielőtt Amerikába, az én második hazámba indulna, szeretne egy kicsit gyakorolni, én készséggel állok rendelkezésére. Ha szeretne egy kis New York-i akcentust is – ugyanis én New York-i vagyok –, segíthetek önnek. A kérdésem ez lenne: beszélt a vértanúságról, hol áll jelenleg Romero érsek boldoggáavatásának ügye? Mit szeretne, hogy elérjen ez az eljárás?
Azt mondták, hogy eljárást a Hittani Kongregáció állította meg „óvatosságból”. Most már nincs ez az akadály, az ügy továbbkerült a Szenttéavatási Kongregációhoz és az eljárás hagyományos útját járja be. Függ a posztulátorok előrehaladásától. Nagyon fontos, hogy minél gyorsabban dolgozzanak, hiszen szeretném, ha tisztáznék, mikor áll fönn a vértanúság „in odium fidei” (a vértanút kifejezetten a hite miatt üldözték és ölték meg – ford. megjegyzése) esete, legyen az akár az miatt, hogy megvallotta hitét, vagy azért, mert felebarátjával úgy cselekedett, ahogy Jézus parancsolta. Ez a teológusok feladata, akik most ezt tanulmányozzák. Mert mögötte (Romero) ott áll Rutilio Grande és mások is; őket is megölték, de ők nem érnek fel Romero magaslatára. Ezt meg kell különböztetni teológiailag. Számomra Romero Isten embere, de végig kell vinni az eljárást, s az Úrnak is jelet kell adnia… Ha Ő akarja, meg is teszi. Most a posztulátoroknak kell előrehaladniuk, mivel már nincsenek akadályok.
Szentatyám, látva a gázai harcokat, Ön szerint a július 8-án megtartott békeimádság tévedés lett volna?
Köszönet ezért a kérdésért. Ez az imádság a békéért abszolút nem volt tévedés. Először is, a kezdeményezés nem tőlem származott: a közös imádság elképzelése a két elnöktől jött, a palesztin és az izraeli elnöktől. Ők fejezték ki nekem ezen szándékukat. Ott (a Szentföldön) szerettük volna megtartani, de nem találtuk meg az alkalmas helyszínt, hiszen mindegyikük igen magas politikai árat fizetett volna azzal, ha a másik területén történt volna. A nunciatúra semleges hely lett volna, de ehhez a palesztin elnöknek át kellett volna mennie Izrealbe és ez nem lett volna könnyű helyzet. Így azt mondták nekem: „Rendezzük meg a Vatikánban, és mi elmegyünk oda!” Ez a két ember a béke embere, akik hisznek Istenben és már megéltek annyi szörnyű dolgot – szörnyű dolgokat. Meg vannak arról győződve, hogy a megoldás egyetlen útja a tárgyalás, a párbeszéd és a béke. Jöjjön az ön kérdése most: tévedés lett volna? Nem, én úgy gondolom, hogy az ajtó nyitva áll.Négyen voltunk jelen, Bartolomeosz is ott szeretett volna lenni, mint az ortodoxok feje, az ortodoxok ökumenikus pátriárkája nem szeretnék olyan kifejezéseket használni, melyekkel az ortodoxok nem értenek egyet – tehát ökumenikus pátriárkaként jó volt, hogy ott volt velünk. Az imádság ajtaja megnyílt és azt üzeni: „imádkoznunk kell!” Ez egy ajándék, a béke Isten ajándéka, amelyet mi kiérdemelhetünk fáradozásunkkal, de ajándék marad. Az emberiségnek el kell mondani, hogy a tárgyalás és a párbeszéd útja mellett – melyek egyaránt fontosak – ott áll az imádság útja is. Igaz, utána történt, ami történt. Azonban ez ideiglenes, viszont az imatalálkozó nem volt az, hanem az emberi természet egyik alapvető magatartása, az imádság. Most a bombák és a harcok füstjétől nem látszik az az ajtó. Ez az ajtó azonban még mindig nyitva áll. Ahogyan én hiszek Istenben, s hiszem, hogy az Úr letekint erre a kapura, letekint mindazokra, akik imádkoznak és kérik az ő segítségét. Igen, tetszett ez a kérdés. Köszönöm, hogy föltette.
(Federico Lombardi SJ) Szentatyám, nagyon köszönjük. Mivel több mint egy órát beszélgetett velünk, úgy gondolom illő, hogy most elmehessen egy kicsit pihenni ezen út végén. Másfelől, tudjuk, hogy valószínűleg ma este visszatér Máriához…
A repülőtérről Máriához visz az utam [a Santa Maria Maggioréba]: ez egy szép dolog. Dr. Giani meghagyta, hogy vigyek koreai virágokat koreai színekben, végül a nunciítúra épületénél egy kislány jött oda hozzám egy csokor virággal, rózsák voltak, így azt mondtuk: “Éppen ezeket, egy koreai kislány virágait hozzuk el Máriának.” Ezt visszük el. A repülőtérről odamegyek egy kicsit imádkozni, majd haza.
(Federico Lombardi SJ) Legyen tudatában, hogy mi is Ön mellett állunk a hálában az Úr felé ezekért a különleges napokért. Kívánjuk, hogy szolgálata Rómában jól induljon ismét; továbbra is figyelemmel kísérjük Önt és reméljük, hogy Ön is folytatja azt, hogy ilyen csodálatos dolgokkal ajándékoz meg minket, mint amilyennel ezekben a napokban.
Köszönet a munkátokért, nagyon köszönöm… Bocsánat, hogy nem lehetett több időm veletek. Köszönöm! Jó étvágyat az ebédhez!
Fordította: Korponai Gábor
